Feltámadás és örök élet

APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA (13.)

„Hiszem… a test feltámadását és az örök életet”.

„carnis resurrectionem, et vitam aeternam.”

Feltámadás és örök élet

Olvasmány: 1Kor 15:35-53.

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” 1Kor 15:19-20.

Az Apostoli Hitvallás utolsó kijelentését vizsgáljuk ma meg közelebbről, amelyben azt valljuk: „Hiszem… a test feltámadását és az örök életet”. Ez a mondat bizonyára ismerős a számunkra, mert ezt a boldog hitvallást olvashatjuk sok-sok fejfán a református temetőkben: A.B.F.R.A., vagyis a gyászoló család „a boldog feltámadás reménye alatt”, búcsúzott szeretett halottjától. Hitvalló őseink bátor bizonyságtétele volt ez a mondat, amit sajnos ma már sokan nem értenek. Nemcsak azért, mert a rövidítés megfejtését nem ismerik, hanem azért is, mert nincsenek tisztában azzal, hogy mit is kell értenünk a test feltámadásán és az örök életen. Úgy tűnik, hogy az Apostoli Hitvallásnak a test feltámadásáról szóló tételét hiszik a legkevesebben a keresztyének közül. Akik pedig mégis hiszik, azok is sokszor nem jól értik ezt a tételt. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy a mai ember másként viszonyul a halálhoz, mint ahogy az korábban volt. Ha pedig nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a halállal, honnan tudhatnánk, hogy mit kezdjünk a halál utáni léttel. A félreértések másik oka pedig az, hogy a test feltámadásával kapcsolatban, a Bibliától teljesen idegen felfogások és nézetek rögzültek a hívő emberek gondolkozásában is. Mielőtt belekezdenénk a hitvallási tétel magyarázatába, szükséges a félreértések tisztázása.

1.      Téves elképzelések a halállal kapcsolatban.

            Korábban az emberek képzeletében élénk képek éltek a halál utáni két végállomásról: mennyországról és pokolról, ahová a jók, ill. a rosszak kerültek, amit a képzőművészet, festészet és az irodalom is előszeretettel igyekezet kiszínezni. A ma emberében már nincs ilyen egyértelmű válasz. Esetleg ez: Ki tudja, nem jött még onnan vissza senki! Azonban a kérdés elől mégsem lehet elzárkózni, a bizonytalanság pedig zavarja az embert, ezért különböző módszerekkel próbálja az ember feloldani ezt a helyzetet: a halál tagadásával, megszépítésével és a halál provokálásával.

            a.) A halál tagadása. A halál ma tabutémává vált. Amíg korábban a keresztyének vigasztalást találtak a halál utáni élet, a menny bizonyosságában, ma sokkal nehezebb a halál gondolatával megbirkózni. A világhírű orvos-pszichológus Elizabeth Kübler-Ross, aki az egyik legátfogóbb könyvet írta a halálról és a haldoklásról, könyvében sorra veszi, hogyan reagál az ember, amikor ráébred a halál elkerülhetetlenségére. Az egyik ilyen reakció a tagadás. Ez megfigyelhető ma is, nem igazán törődünk a halállal. Hiába tudjuk, hogy 100%-os az esélyünk a halálra. A legtöbben úgy élnek, mintha halhatatlanok lennének. Gyakran még halálos beteggel beszélgetve sem merjük említeni a halál lehetőségét. Az emberek jelentős része pedig tőlünk távol, kórházakban hal meg. A hamvasztással együtt járó búcsúzás pedig 15-20 percnél úgysem tart tovább. Nincs válaszunk a kérdésre: Mi van a halál után, ezért nem beszélünk a halálról és megpróbáljuk kiiktatni az életünkből.

            b.) A halál megszépítése. Ma felkapott téma lett az eutanázia. Már maga a szó: „euthanatosz” – „szép, kegyes halál” is kifejezi a modern embernek a halálhoz való viszonyulását. Pedig a halál megszépítése csak egy másik elkerülő stratégia, amellyel az ember a halál visszavonhatatlan, pusztító valóságát próbálja elviselhetővé tenni. Ha kikerülhetetlen, hát szelídítsük meg, barátkozzunk meg a nagy ellenféllel. Ez a mai ember általános hozzáállása a halál kérdéséhez, s ezért van az, hogy a keletről jövő reinkarnáció tana ma egyre népszerűbb a nyugati világban. Mi van a halál után? Sokan erre a kérdésre úgy válaszolnának, hogy egy újabb élet. Ez is egy olyan törekvés, amelynek célja a halál megszépítése. Ha lelkem a halál után visszatér a földre egy újabb testben, akkor ez lényegében azt jelenti, hogy van egy újabb dobásom. Több életem van, mint a számítógépes játékokban, lelőnek, de visszajövök, és újra kezdem a játékot.

A halál megszépítésének egy másik formája az ún. halál közeli élmények népszerűsítése. Sok könyv és film szól azok beszámolóiról, akik a klinikai halál állapotába kerültek, de onnan visszatértek és úgy számolnak be erről, mint valami csodás élményről, ami megváltoztatta az életüket. Azonban ezeket a beszámolókat egyáltalán nem szabad a túlvilágról szóló valóságos és hiteles beszámolóknak tekintenünk, és semmiképpen nem szabad a bibliai kijelentésekkel egyenrangúvá tenni.

c.) A halállal való játék. A halálhoz való viszonyulás egy másikfajta torzulása a halál provokálása.  Gondoljunk csak itt azokra az extrém sportokra, adrenalin fokozó teljesítményekre, amelyekkel sokan megpróbálják legyőzni halálfélelmüket, hogy versenyre hívják a halált: bevállalják a legmerészebb mutatványt, a legkockázatosabb ugrást. Játszanak a halállal, s elhitetik magunkkal, hogyha fiatalon és erősen, a szemébe merünk nézni és le tudjuk győzni, akkor így lesz ez mindig. De nem öncsalás ez?

Mindazok, akik halált tagadják, játszanak vele vagy szeretnék megszépíteni, sosem fogják megérteni, mit jelent ez a mondat a hitvallásban: „Hiszem… a test feltámadását és az örök életet.”

2.      Téves elképzelések a feltámadással kapcsolatban.

Nem csak a halállal kapcsolatban vannak téves elképzeléseink, de a feltámadással kapcsolatban is.

a.) A lélek halhatatlanságának képzete. Sokan úgy vélik, hogy a lélek (görögül psziché) az emberi létünknek az a része, amely túléli halálunkat, mivel nemesebb, mint a bűnös kívánságokra hajló test, halhatatlan. Pedig ez a gondolat teljesen idegen a Biblia tanításától, akkor is, ha a keresztyénségben sajnálatos módon teret nyert. Platón görög filozófus a lélek halhatatlanságáról szóló tanítása szerint a testünk csak külső ruha, amely, míg élünk akadályozza a lelkünket a szabad mozgásban. A lélek tehát be van zárva a test börtönébe, a halál pedig a nagy megszabadító: szétszakítja a láncokat, kivezeti a test börtönéből a lelket és visszaviszi örökkévaló hazájába. E szerint a gondolkodás szerint a test és a lélek teljesen különböznek egymástól, két különböző világhoz tartoznak, ezért a test megsemmisülése nem azonos a lélekével. A halál eszerint nem ellenség immár, hanem a bűnös test börtönéből megszabadító erő.

Ezzel szemben Isten Igéje arra tanít minket, hogy a test maga nem rossz, s a lélekhez hasonlóan Teremtőnk ajándéka, „jónak” tartja a teremtés után. Pál szerint éppen ezért kötelességeink vannak a testünkkel szemben. A lélek nem magasabb rendű pusztán azért, mert láthatatlan. A test pedig nem a lélek börtöne, hanem a Szentlélek temploma a Biblia szerint. A bűn az egész embert hatalmába kerítette, nemcsak a testet, hanem a lelket is, mert az egész ember megromlott, nem csak a test, és ennek következménye a halál, ami az egész emberre kiterjed, testre és lélekre egyaránt. Mi nem a lélek halhatatlanságában hiszünk, hanem a test feltámadásában.

b.) A földi és a mennyei test nem lesz azonos egymással. Sokan úgy vélik, hogy a jelenlegi test és a feltámadott, dicsőséges test között nem lesz semmiféle kapcsolat. E felfogás szerint a test porból van és porrá lesz, Isten pedig a feltámadásban teljesen más testet ad nekünk, amely mentes minden anyagitól, mert természete szerint lelki jellegű.  Ez esetben tulajdonképpen nem is a test feltámadásáról van szó, hanem inkább egy új teremtésről. Teljesen új testet kapunk, aminek semmilyen anyagi jellege nem lesz, vallják sokan ezt a nézetet. Fel is szokták hozni ennek igazolására Pál apostol szavait: „test és vér nem örökölheti az Isten országát.” (1Kor 15:50). Azonban tudnunk kell azt, hogy amikor Pál apostol a „test és vér” kifejezést használja itt, akkor elsősorban nem az anyagi minőségre utal, hanem a megromlott emberi természetünkre. Azt akarja itt a tudomásunkra hozni, hogy úgy ahogy vagyunk, bűnös, elveszett állapotunkban nem mehetünk be Isten országába. Ne felejtsük el, hogy az Úr Jézus, amikor feltámadott, akkor testben támadott fel, mégpedig abban a testben, amelyen láthatók voltak a szögek helyei, és hogy húsvét vasárnap este tanítványaitól ennivalót kért és a szemük láttára megette a neki odaadott kenyeret és halat.

c.) A földi és mennyei test teljesen azonos lesz egymással.  Sokak szerint ugyanaz a test támad majd fel, amely a halált elszenvedte, vagyis a két test között teljes a hasonlóság. Ennek alátámasztására Ezékiel próféta látomását szokták felhozni, ahol Isten úgy eleveníti meg a szétszóródott tetemeket, hogy a csontok összeállnak, inak és bőr kerül rájuk. Csakhogy a próféta nem a test feltámadását mutatja itt be, hanem Izraelnek a fogság utáni megelevenedéséről prófétál. Ha a két test teljesen azonos volna, akkor mi ugyanabban a betegségre, bűnre, gyengeségre, halálra szánt testben támadnánk fel, amelyben most is vagyunk, mint a naini özvegy fia, Jairus leánya vagy Lázár, akik ugyanabban a testben támadtak fel, de ez a testük később újra megbetegedett, elerőtlenedett és meghalt. Jézus megdicsőült teste azonban mégis más volt, mint a halál előtti, Magdalai Mária vagy az emmausi tanítványok nem ismerik fel azonnal, a tizenegy tanítvány pedig először szellemnek hiszi, amikor a bezárt ajtókon keresztül megjelenik nekik. Felismerik, hogy Ő az és bizonyosságra jutnak, hogy él, de mégsem abba a testben támadt fel, amiben maghalt, hanem a megdicsőült testben.

3.      Hiszem a test feltámadását és az örök életet.

A felmerülő sokféle félreértés tisztázása után nézzük meg, hogy mit mond nekünk Isten Igéje a halállal és a feltámadással kapcsolatban.

Pál a korinthusi gyülekezetnek írott levelében, amikor a test feltámadásáról tanít, először is arra hívja fel a figyelmünket, hogy „nem minden test egyforma”. A teremtett világban tapasztaltak alapján ez érthető kell, legyen a számunkra, hogy „más az embereké, más az állatoké, más a madaraké”, hiszen Isten az Ő akarata szerint adott nekik testet. De azt is hozzáteszi rögtön az apostol, hogy „vannak mennyei testek, és vannak földi testek.” A földi, anyagi testet Pál „érzéki testnek” nevezi, az eredeti görög szövegben erre külön kifejezése van („szarx”). A mennyei testet pedig „lelki testnek” hívja (görögül: „szóma”). Ezt azért fontos megértenünk, mert a folytatásban így ír Pál: „elvettetik érzéki test, (görögül pszichikus test - szarx) és feltámasztatik lelki test,”(görögül pneumatikus test - szóma). Tehát nem ez a 60-70kg hús, csont, izom kötőszövet, nem az anyag támad fel, hanem a lelki test, a pneumatikus, az Isten Lelke által életre keltett test. Az érzéki testünk porból van és porrá lesz. De Isten a lelki testben állít minket maga elé. Nem ezt a testünket, támasztja tehát fel, amelyik most is él biológiai értelemben. A lelki test, el fog térni a mostanitól, hiszen az már nem vettetik alá a mulandóságnak, az már nem lesz romlandó. Ugyanakkor a dicsőséges testben is megőrizzük lényünk sajátosságait, személyiségünket. Erre adott példát Jézus. Ezért van az, hogy Mária először nem ismeri meg Jézust, mert a lelki, dicsőséges testben látja Őt a feltámadás után. De amikor Jézus megszólítja, abban a pillanatban ráismer. Az emmausi tanítványok pedig a kenyér megtöréséről ismernek rá Jézusra.

            A másik fontos mondanivalója Pál apostolnak a feltámadás hogyanjával kapcsolatos. A Filippi levélben arról ír, hogy Jézus Krisztus „az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket…” (Fil 3:21). A halál alkalmával levetett nyomorúságos testünket Jézus átváltozatja, átalakítja. Ennek folyamatát az apostol egy zseniális képpel szemlélteti, a búza hasonlatával. Akár arra a kis magra gondolunk, amit elvetünk, akár arra a kalászra, ami majd kibújik belőle és megérlelődik, ugyanaz a búza, és mégis más. A földbe kerülő gabonamag elhal, aztán életre kel egy vékony, hosszú zöld száracskában, ami aztán tovább növekedve aranyló búzaszállá válik, rajta kalász és a kalászban a magok sokasága. Mind a kettő búza. De amikor a zsenge kihajt, az nem hasonlít magára, egészen másképp néz ki, mégis benne van, ami a búzára, mint növényre jellemző. Azonos azzal, amit elvetettünk. Ez az Isten titka a feltámadással kapcsolatban. Ugyanígy lesz a testünkkel is: belekerül a földbe, ahol elhal, elporlad, de ezzel nem szűnik meg létezni, mert ki fog belőle hajtani, fel fog belőle támadni a romolhatatlan, a dicsőséges test. Jézus, akinek meghalt a földi teste, de aki már feltámadt az új, lelki testben, és akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, Ő fogja majd második eljövetelekor átváltoztatni azok testét, akik akkor még élni fognak, ebbe az új dicsőséges testbe, és Ő fogja feltámasztani azokat is ebben a mennyei testben, akik addig a földben, a sírban pihentek. Ez a másik test, amit még nem ismerünk, hordozza majd ennek a mostaninak a lényegét, a személyiség sajátosságait, de persze minden bűn, betegség, és erőtlenség, azaz a halál erejének rontása nélkül. A Biblia azt ígéri nekünk, hogy Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formáját.

Ez egyszerre rossz hír is meg jó hír is. Mert ez azt jelenti, hogy az éli túl a halálunkat, ami a lényegünk. Ha az Isten nélküli, hit nélküli, megtérés nélküli élet volt a lényegünk, akkor az marad meg belőlünk az örökkévalóságra. Ha Isten Lelke élt bennünk, ha hitben jártunk, ha az övéi lettünk, akkor ez a legbelső lényegünk támad fel az örök életre. Mert nemcsak a hívők fognak feltámadni akkor, hanem mindenki, abban a sorrendben, ahogy ezt az Igében olvastuk.  Először feltámadnak a Krisztusba vetett hitben elhunytak, aztán velük együtt az akkor élő hívők is elragadtatnak és e testből Jézus átöltözteti őket a dicsőséges testbe, majd pedig „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál”, azaz feltámad a többi halott, s következik a végítélet. De biztos, hogy megmarad egyéniségük és személyiségünk, nem olvadunk bele a nagy szürke masszába. És éppen ez a tény ad komoly alapot annak a reményünknek, hogy a halál túlsó oldalán is megismerjük majd egymást.

A Biblia szerint az örök élet nem a halál után kezdődik, hanem már itt a földön elkezdődött. „Akié a Fiú, azé az élet, és akiben nincs meg az Isten Fia az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:12). Tehát, aki nem ismeri meg Jézust és Őt nem fogadja el Isten Fiának, annak nincs közössége az élettel, mert az élet Ő maga. Következésképpen az, aki nem hisz Jézusban, az már a halálban van, akkor is, ha biológiailag él: mozog és lélegzik. Ebből a halálból, azaz az Isten nélküli létből, amibe kivétel nélkül mindnyájan beleszülettünk, viszont csak ebben a földi létben lehet átmenni abba az életbe, ami nem más, mint a Jézus Krisztussal való közösség. Mert a mi feltámadásunk és örök életünk záloga nem bennünk van, hanem abban, aki meghalt és feltámadott értünk, Jézus Krisztusban. Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.