A szentek közössége

APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA (11.)

Hiszem… a szentek közösségét -

 Sanctorum communionem

A szentek közössége

Olvasmány: ApCsel 2:37-47.

„Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen. Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 1Jn 1:3-9.

Az Apostoli Hitvallás harmadik cikkelyében, amelyik a Szentlélek személyéről és munkájáról szól, egy meglepő kifejezéssel találjuk magunkat szembe: „Hiszem… a szentek közösségét”. Miféle társaság ez? Kik tartoznak e nyilvánvalóan különleges körhöz? Egyáltalán, kik azok a szentek? Az egyház által szentté avatottak vagy a mennyben lakó üdvözültekre kell-e itt gondolnunk? És mit jelent a közösség a szentek számára? És miért kell mindezt a hit tárgyává tenni?

A feltett kérdésekre választ keresve nézzük meg először, hogy miképpen magyarázza ezt a kifejezést, református egyházunk hitvallási irata a Heidelbergi Káté: „Mit értesz a szentek egyességén”? Felelet: Először, hogy minden egyes hívő, mint tag, az Úr Jézus Krisztusnak, minden ő javainak és ajándékainak osztályrészese, továbbá, hogy ki-ki kötelességének ismerje, hogy Istentől nyert ajándékait készséggel és örömmel a többi tag javára és üdvösségére fordítsa. (H.K. 55. k.-f.).

1.      Kik azok a szentek?

Kedves testvéreim, azok a szentek, akikről itt a Hitvallásban szó van, azok ti vagytok! Mindenki, aki ma itt van, az istentiszteleten, az szentnek tekintheti magát. S amikor ezt mondom, akkor nem ironizálni vagy gúnyolódni akarok, hanem a lehető legkomolyabban mondom ezt. A Biblia szerint ugyanis mindenki, akit Isten kiválasztott, akinek az életével Istennek terve van az szent. A „szent” szó ugyanis eredeti jelentése szerint nem minőségjelző, hanem birtokos jelző. A Szentírás kijelentése szerint egyedül Isten szent, hiszen Ő az, akiben nincs bűn, hiányosság, aki tökéletes és tiszta. Ebben a világban ezért az a szent, ami és aki, Isten számára el van különítve, neki van fenntartva, mert az övé. Ilyen maga az emberi élet is, nem a miénk, mi csak egy időre kapjuk, drága kincsként, megbízásként, sáfárságra, de a tulajdonjog Istené.

Aktuális lelkiállapotunktól, önmagunkról alkotott véleményünktől, rossz tapasztalatainktól és bárki más véleményétől függetlenül, azt üzeni ma nekünk az Isten Igéje, hogy mi is szentek vagyunk! Jézus által Isten számára kiválasztott, lefoglalt, „nem veszendő dolgokon, ezüstön, vagy aranyon, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén” megváltott tulajdona vagyunk. A Heidelbergi Káté 1. kérdése szerint ez a legnagyobb vigasztalás, ami egész életünkben erőt adhat nekünk, hogy „nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómé vagyok”. Következésképp, szent vagyok, nem azért mert bűn nélküli lennék, hanem mivel Jézus Krisztus birtokában vagyok.

Ezért szólítja Pál apostol is a korinthusi gyülekezet tagjait, mindenféle bűneik ellenére szenteknek: „Az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett, mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét bárhol segítségül hívják.” (1Kor 1:2). A „megszentelteknek” szól tehát a levél, ám az eredeti görög szöveg még konkrétabban fogalmaz: „elhívott szentek” („klétosz hágioisz”) a gyülekezet tagjai. Aztán a levélből megtudjuk azt is, hogy ebben a gyülekezetben pártoskodás uralkodik, vannak, akik nem hisznek a feltámadásban, megtűrik maguk között a paráznaságot, vitás ügyeik miatt pogány bíróság előtt pereskednek egymással, stb. Mindezek ellenére Pál mégis úgy tekint erre a korinthusi gyülekezetre, mint amely az Isten számára kiválasztott szent nép.

A mi szentségünk alapja nem bennünk, nem a mi feddhetetlen viselkedésünkben, sőt nem is a hitünk szilárdságában van, hanem egyedül Istenben. Az Ő kiválasztó szeretetében, abban, hogy megváltott, elhívott magának, lefoglalt minket. Mert ez nem változik meg akkor sem, amikor mi elbukunk, vagy elbizonytalanodunk. Ha méltatlanok is lennénk, (s ugyan mikor vagyunk mi méltók?), a szent megnevezésre, Ő akkor is úgy néz ránk, mint akik az övéi vagyunk. És ez mindazokra igaz, akikhez az Ő szava szól, akikhez ez a hír eljut, akik hisznek Őbenne tehát itt és most ránk is!

Akik befogadták Jézust és így Isten gyermekeivé lettek, azok szentek a Biblia szerint. Pál apostol ezeket az embereket a Krisztus test tagjainak nevezi. S valóban összetartoznak ők, mert egy szerves egység, a szentek közössége részesei.

Drága biztatás és hatalmas erő ez a mondat a hitvallásban a mi számunkra, hogy hisszük a „szentek közösségét”. Mily nagyszerű dolog Jézushoz és általa az Atyához tartozni. Sose feledjük, hogy szentek vagyunk, Isten kiválasztott, elhívott, tulajdonába vett gyermekei, a szentek közösségének tagjai vagyunk!

2.      Mit jelent a szentek közössége?

A világban sokféle közösség, egyesület, klub, csoport van. Például a különböző spotágak kedvelőinek, a horgászoknak, bélyeggyűjtőknek, az időseknek és a fiataloknak, a házasoknak és az elváltaknak, vannak civil szervezetek és különböző jótékonysági egyesületek stb. Ma egyre népszerűbbek a világhálón található közösségi portálok is. A közösségeket általában valamilyen közös érdeklődés vagy közös érdek tartja össze. A nagy baj az, hogy sokan a gyülekezettel kapcsolatban is így gondolkoznak. Ha azonban az egyházhoz is így viszonyulunk, akkor valamit nagyon nem értettünk meg és nem jól gyakoroltunk. Jaj, annak a gyülekezetnek, amelyet csak az önzés, hiú dicsőségvágy, emberi szimpátia vagy valamifajta külső kényszer tart össze csupán.

Mi tehát akkor a különbség? Miben különbözik a gyülekezet a világ különböző nemes célt szolgáló egyesületeitől?Mit jelent a hitvallás által használt szentek közössége kifejezés?

A különbség az, hogy a gyülekezet nem csak emberi szimpátia alapján működik, ami a világban egyébként a barátságok alapja. De egy gyülekezetet nem tud összetartani csupán a szimpátia, mert az még nem keresztyénség. Ahhoz nem kell keresztyénnek lenni, hogy bizonyos embereket szimpatikusnak tartsunk, és azok egy részével baráti kapcsolatot ápoljunk. Azt a világ fiai is tudják, és jól is gyakorolják. És nekünk is szabad keresztyénként komolyan venni az emberi szimpátiát, de nem szabad összetéveszteni a keresztyén szeretettel. A keresztyén testvéri szeretet ennél sokkal több, hiszen a keresztyén szeretetnek az alapja Isten szeretete. De Isten nem azért szeret engem, mert én szimpatikusabb, rendesebb vagy jobb ember vagyok a többinél.

A szentek közössége nem az emberi szimpátiára épül, hanem a megbocsátásra, amint nekünk megbocsátott az Isten, úgy kell nekünk is megbocsátani egymásnak. A szentek közösségének alapja az, hogy Krisztusért és Krisztusban fogadjuk el egymást. A gyülekezet akkor kezd emelkedni, erősödni, gyarapodni, ha ez a krisztusi szeretet erősödik bennünk és közöttünk.

A gyülekezet szentek közössége, vagyis kegyelemet nyert bűnös emberek közössége, nem azok tartoznak ide, akik tökéletesek, hibátlanok és bűntelen életet élnek. Ezt csak azok képzelik az egyházról, akik nem láttak egyetlen gyülekezetet sem belülről. A gyülekezet megkegyelmezett bűnösökből áll, nem pedig nagyszerű vagy magukat annak képzelő emberek csapatából. Alapigénkben János apostol ezt írja: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.” (1Jn 1:8). A szentek közössége nem a bűntelen emberek közössége, hanem a kegyelmet nyert bűnösöké. A szentek közössége Isten megbocsátó szeretetére épül, mert így képes az egyik kegyelmet nyert bűnös a másik kegyelmet nyert bűnösnek megbocsátani. A szentek közössége, az a hely ahol kapcsolataink is erre a megbocsátó szeretetre épülnek.

Ezért beszél János apostol arról, hogy nekünk közösségünk van az Atyával, és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal, és ebből a közösségből következik az, hogy közösségünk van egymással. Hármas vonatkozásban ír tehát erről a közösségről, amely közösség az Atyával, közösség Jézus Krisztussal, és közösség egymással. Mert lehetetlen dolog, hogy valaki azt mondja, hogy neki Jézus által közössége van az Atyával, s közben ne legyen közössége a másik hívő emberrel. Mert nem lehetséges az, hogy azt mondjuk, közösségünk van az Úrral, de nincs közösségünk az Ő népével. Mert a szentek egymással való közössége nem egy elméleti, teoretikus elv csupán, hanem élő, gyakorlati valóság. Oly annyira, hogy ahol nincs testi-lelki közössége egymással a gyülekezeti tagoknak, ott nincs igazából egyház sem! Amikor létrejött az első keresztyén gyülekezet, akkor a gyülekezethez tartozók számára teljesen magától értetődő volt a szentek közösségének megélése és azt olvassuk, hogy „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben…” (ApCsel 2:42). De a közös hiten túl, a mindennapi életben is sok dolog fűzte őket össze, mert egymáson segíteni igyekeztek: „vagyonukat és javaikat eladták…” (ApCsel 2:45).

3.      Mi a célja a szentek közösségének?

Kálvin a „szentek közössége” kifejezést magyarázva annak célját is meghatározza: „Ez magyarázza meg világosabban az egyház tagjai között levő egyességet. S egyúttal ez érteti meg velünk azt is, hogy Istennek az egyházzal közlött minden jótéteménye közös haszna s üdve minden hívőnek, mert a szentek egymással közösségben vannak.” (Kálvin: A Genfi Egyház Kátéja).

Ha végigolvassuk az Újszövetségben található apostoli leveleket, akkor észrevehetjük, hogy milyen sokszor fordul elő bennük olyan buzdítás, felszólítás mely az „egymást” kifejezést használja. De maga Jézus is használja ezt a kifejezést, amikor így szól tanítványaihoz: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Jn 13:34). Minden más intés, amit a közösséggel kapcsoltban olvasunk az újszövetségben, ehhez a Jézus általa adott új parancsolathoz kapcsolódik.

„Szolgáljátok egymást!” Ha krisztusiak, azaz tényleg keresztyének vagyunk, akkor az a Krisztus él bennünk Lelke által, aki azért jött, hogy szolgáljon az emberiségnek. Jézus példája arra hív minket, hogy mi is ezt tegyük és szolgáljuk egymást. A szentek közösségében nincs helye az önzésnek, a magunk különbnek tartásának, mert a szeretet nem önző, nem hiú, nem büszke, hanem meglátja a másik ember érzelmi, fizikai, anyagi, lelki terhét és kész azt a másikkal együtt hordozni.

„Építse egyik a másikat!” Az építés hasonlata gyakran kapcsolódik egybe az Újszövetségben a gyülekezettel. Aki Krisztus által hitre jut, annak növekednie is kell a hitben, ami azonban csak a gyülekezet közösségében lehetséges.  Mert a növekedés nem magánügy, hanem közösségi ügy a keresztyén ember életében, hiszen nem önmagában, hanem az Isten és egymás iránti szeretetben is növekedni kell. Éppen ezért nem arra hív az Ige, hogy építsd fel magadat, hanem arra, hogy építsd a másikat, építsétek egymást.

„Tanítsátok egymást!” A keresztyén tanítás egyik fajtája az igehirdetés, a másik pedig a kiscsoportokban való beszélgetés, ahol a bibliai meglátásokat megoszthatják a hívők egymással. A tanítás, a hitbeli élmények átadása nem a lelkipásztor privilégiuma, hanem mindnyájunk feladata! Ezért nagyon fontos a gyülekezeten belüli kiscsoportok, házi bibliakörök megszervezése, ahol a gyülekezeti tagok egymás hite által épülhetnek.

„Intsétek egymást!” Az egymás iránti szeretet és felelősség magában hordozza egymás figyelmeztetését is, ha az szükséges. Ez pedig mindig szeretetben kell, hogy történjen, nem az ítélkezés, hanem a megjobbítás szándékával.

 „Bocsássatok meg egymásnak!” Az egymásnak történő bűnvallás és megbocsátás, ill. bocsánatkérés által erősítjük közösségünket. A szentek közössége az a hely, ahol az embereknek szabadságuk van bűneiket megvallani egymásnak. Amikor ezt megtesszük, leleplezzük magunkat, sebezhetővé, gyengévé válunk, levetjük az álarcunkat, s nem rejtegetjük valós magunkat. Nagyon nehéz ez, de így tanulhatunk igazi alázatot és a másik ember szeretetét. Ha ez hiányzik a gyülekezet életéből, akkor könnyen válhat az a közösség ítélkező, büszke, törvényeskedő közösséggé. Ide tartozik a bocsánatkérés is, ha a másik ellen vétkeztem. A meg nem bocsátás, a harag, a keserűség megtöri a kapcsolatot, halált hoz az élet helyébe. A gyülekezet közösségében a sértődés, a visszavonulás, az elrejtőzés, a megkeményedés, nem más, mint a Krisztus teste egységének a megtörése, a közösség megrontása, a misszió ügyének ellehetetlenítése. Fontos, hogy lássuk itt nem csak konkrét bántó cselekedetekről vagy szavakról van szó, hanem a gyülekezet lelkületéről. Érződik, ha valahol egység és szeretet van, mint ahogy az is, ha mindez nincs jelen.

Segítsen bennünket az Úr abban, hogy a mi gyülekezetünkben is tapasztalható valósággá legyen a „szentek közössége”. Mi magunk pedig törekedjünk arra, hogy olyan szentekké váljunk, akiknek magánélete éppúgy, mint gyülekezetben való jelenléte az ő szentségét sugározza ebben a szentségtelen és szeretetlen világban, és hogy a szentek közősségének áldásait már ebben az életben átéljük, aztán pedig az örökkévalóságban, a maga teljességében és tökéletességében.

„Nevelj minket egyességre, / Mint Atyáddal egy te vagy / Míg eggyé lesz benned végre / Minden szív az ég alatt, / Míg Szentlelked tiszta fénye / Lesz csak fényünk és napunk / S a világ meglátja végre, / Hogy tanítványid vagyunk. (395. dicséret). Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (Bonyhád)