2012. március 9., péntek

A bonyhádi hittanosok sikerei az egyházmegyei hittanversenyen

A bonyhádi hittanosok sikerei az egyházmegyei hittanversenyen

2012. március 3.-án Pakson került megrendezésre a Tolnai Református Egyházmegye hittanosainak bibliaismereti versenye. A bibliaismereti verseny témája ebben az esztendőben Ábrahám, Izsák, Jákob és József élete volt. Alsós és felsős kategóriában összesen 45 csapat nevezett be a versenyre.
Az alsós csapatok közül két első helyezett lett, az egyik a bonyhádi csapat, aki el is hozta az egyházmegyei vándorkupát.
A nyertes csapat tagjai:
·        Mészáros Édua, 4. oszt. tanuló (Bonyhád, Vörösmarty M. Ált. Isk.)
·        Kárpáti Justine Réka, 3. oszt. tanuló (Bonyhád, Széchenyi I. Ált. Isk.)
·        Szendrei Bálint, 3. oszt. tanuló (Bonyhád, Vörösmarty M. Ált. Isk.)
A bibliaismereti verseny eredményhirdetésekor kerültek kihirdetésre az egyházmegyei rajzpályázat díjazottjai is. A rajzpályázaton két bonyhádi siker is született: 2. helyezett lett Mészáros Hanna (óvodás, Pitypang óvoda) „József álmai” című rajza, a 3. helyezett pedig Kárpáti Brendon Zoltán (1. oszt. Széchenyi I. Ált. Isk.) „Ábrahám próbatétele” c. rajza.
A jó eredményeken felbuzdulva hívogassunk másokat is gyülekezetünkbe, a vasárnapi gyerek-istentiszteletekre és az iskolai hittanórák alkalmaira!

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész

A Tízparancsolat magyarázata (10. prancsolat)

A tízedik parancsolat
„Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!” (2Móz 20:17)

Hát már a kívánság is bűn? – kérdezheti valaki. Igen, mert sok esetben a legsúlyosabb bűnök gyökere. Gondoljunk az ősszülőkre: megkívánják a tiltott fa gyümölcsét, s ezzel Istentől elszakadnak. Káinra, akit csüggedté tett az Ábel kedvesen fogadott áldozata, és gyilkossá lesz. József testvérei irigylik a tarka ruhát, s az „apa kedvence” kivételes helyzetét, és egy kiszáradt kútba dobják bele öccsüket. Absolon irigyli apjától a trónt, és lázadóvá válik. A főpapok Jézust irigységből juttatják a keresztre. Pál apostol eredményeit is némely Krisztus követő irigységgel szemléli (Fil 1:15). Mindez mutatja, hogy a sátán a legkönnyebben a 10. parancsolat frontján támad győztesen.
Jézus rámutat arra, hogy a szívből (azaz a bennük élő vágyból) erednek a bűnök sora: „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások.(Mt 15:19).
Milyen jó tudnunk, hogy Jézus Krisztus meghalt a gonosz kívánságaink miatt is, hogy így mi megtagadhassuk őket.  Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint. Ne legyünk becsvágyók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők.” – tanítja Pál apostol (Gal 5:24-26).
Vannak jó kívánságok is, amikben gyönyörködik Isten. Ilyen a bibliai kegyeseknek a bűnbocsánatért való esdeklése, a meddőség miatt szomorkodó szent asszonyoknak gyermekáldás utáni vágya, a gyülekezeti közösség utáni vágy, a hitben való járás vágya, s minden olyan kívánság, amely Isten akarat szerint való. Az Úr imádságában is előttünk van pár fontos, Isten szíve szerint való kívánság.

Heidelbergi Káté:
113. KÉRDÉS: Mit akar a tízedik parancsolat?
Azt, hogy soha még a legcsekélyebb kívánság vagy gondolat se támadjon fel szívünkben Istennek csak egy parancsolata ellen is, hanem mindenkor teljes szívünkből gyűlöljünk minden bűnt, és gyönyörködjünk minden igazságban.

Kálvin:
·        Ha az egész törvény lelki, mint már annyiszor mondottad és ha a fentebb említett parancsolatokat nem a külső cselekmények rendszabályozására, hanem a lélek érzéseivel szemben hozta Isten, mit mondhatsz még itt?
A többi parancsolatokkal az akaratot és az érzést akarta kormányozni, vezetni Isten, itt pedig még a gondolatokra is törvényt szab, melyek esetleg vágyakat hoznak létre, de az elhatározás megérlelésére mégis elégtelenek.
(Kálvin: A Genfi Egyház Kátéja)

Luther:
Ne kívánd felebarátod házát! Mit jelent ez?
 - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk házára vagy örökségére álnokul ne törekedjünk, sem a jogosság látszatával azokat meg ne szerezzük stb., hanem segítsük és támogassuk, hogy azokat megtarthassa.
Ne kívánd felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóleányát, barmát vagy bármiféle tulajdonát! Mit jelent ez?
 - Felelet: Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunk feleségét, háznépét vagy barmát tőle el ne idegenítsük, erőszakkal el ne vonjuk, vagy hűtlenségre ne csábítsuk, hanem arra intsük őket, hogy megmaradjanak nála és teljesítsék kötelességüket.
(Luther: Kis Káté)
A jómódú réteg bűne
Ez az utolsó parancsolat tehát nem azoknak szól, akik a világ szemében is gazemberek, hanem éppen a "legjobb" embereknek, akik elvárják a dicséretet, és azt akarják, hogy tisztességes és becsületes emberként emlegessék őket, mintha egyáltalában nem vétkeznének az előző parancsolatok ellen.
Tiszta szív - tiszta élet
Tartsuk meg tehát ennek a parancsolatnak ezt az általános értelmét: Isten először is azt parancsolja, hogy ne kívánjuk felebarátunk kárát, ilyesmihez ne nyújtsunk segítséget, okot se szolgáltassunk rá, hanem adjuk és hagyjuk meg neki azt, amije van, sőt segítsük és támogassuk abban, ami hasznára és javára lehet: úgy, ahogyan szeretnénk, hogy velünk cselekedjenek. Ez főként az irigység és az utálatos kapzsiság ellen szól: Isten ki akarja irtani annak okát és gyökerét, amiből mindaz származik, amivel felebarátunkat megkárosítjuk. Ezt jelenti ki világosan ezekkel a szavakkal: "Ne kívánd" stb. Mert kiváltképpen azt akarja, hogy szívünk tiszta legyen, jóllehet amíg itt élünk, nem érjük el azt. Ez tehát ugyanolyan parancsolat marad, mint a többi mind: szüntelenül vádol, és leleplezi, hogy mennyire "igazak" vagyunk mi Isten előtt.
(Luther: Nagy Káté)

 Mészáros Zoltán, református lelkész (Bonyhád, 2012. február 28.)

2012. március 1., csütörtök

A Tízparancsolat magyarázata (9. parancsolat)


A Tízparancsolat magyarázata (9. parancsolat)

Igazmondás
Olvasmány: Jakab 3,2-12.
„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” 2Móz 20,16.

            Ma az igazmondást, mint keresztyén értéket vizsgáljuk meg. Az igazmondás, mint keresztény érték vizsgálatát hadd kezdjem azzal, hogy a mi református egyházunk hitvallási iratából, a Heidelbergi Kátéból a 112. kérdést felolvasom, amely nagyon világosan és tömören összefoglalja számunkra ennek a kérdéskörnek a lényegét: „Mit kíván a kilencedik parancsolat? Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek, senkinek a meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek, hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni nem akarom, kerüljek. Törvényes és minden más eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam. Felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.”
            A beszéd, a szó becsülete nagyon fontos keresztyén értékünk. Jézus tanítása szerint: „A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Mt 5,17). Röviden így is mondhatjuk a 9. parancsolatot: „Ne hazudj!”. Vagy pozitív formában: „Mondj igazat!” Sajnos sokan ma nem is tartják bűnnek azt, amit a nyelvükkel elkövetnek. Pedig tudjuk, hogy egyetlen szóval szíven lehet szúrni valakit, letaglózhatjuk, önbizalmát, életkedvét elvehetjük. Jakab apostol szerint a nyelv „egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket.” (Jak 3,6). Még sajnálatosabb, amikor valaki a bíróság előtt tanúskodik hamisan akár pénzért, akár félelemből. De oda kell figyelnünk arra is, hogy sokszor még a mindennapi társalgásban is fenyeget a „hamis tanúskodás” veszélye. Ilyen esetek: a rágalmazás, mások jó hírének megrablása, a pletyka, de még a hízelgés is, hiszen a hízelgő hazudja a szépet, amit mond.
            Szókratész görög filozófus szép példát adott a tisztaszívűségre és az igazmondásra: „Futva ment egyszer egy barátja és izgatottan kérdezett: Halld csak Szókratész! Ezt el kell neked mesélnem, hogy közös ismerősünk hogyan… Szókratész félbeszakította: Megállj! Amit mondani akarsz, átengedted a három rostán? Miféle három rostán? – kérdezte az csodálkozva. Az első rosta az igazság. Amit el akarsz mesélni, igaz? Nem, nem tudom biztosan, én is úgy hallottam mástól. A második rosta a jóság. Amit mesélni akarsz, valami jó? Nem, nem az. Éppen ellenkezőleg – mondta kedvetlenül a másik. Hm – mondta a bölcs. Akkor hadd alkalmazzunk a harmadik rostát. Szükséges-e tudnom azt, ami téged úgy izgat? Szükségesnek éppen nem szükséges. Tehát – nevetett a bölcs –, ha az, amit el akarsz mesélni, sem nem igaz, sem nem jó, sem nem szükséges, akkor ne terhelj vele!”
            A 9. parancsolatban az igazmondással kapcsolatban Isten az ő ószövetségi népét óvja attól, hogy valaki hamis tanú legyen felebarátja ellen. Itt tehát az Isten népéhez tartozó személynek tisztességét és jó hírnevét akarja oltalmazni a parancsolat. A tisztesség azonban nem csak a bíróság előtt foroghat kockán, de épp annyira lehet neki ártani azon kívül is. Nézzünk meg néhányat ezek közül.
1. Az igazmondás témájához tartozik a pletyka kérdése is. Figyeljük meg, hogy a pletyka, a rágalmazás mennyi bánatot okoz az embereknek. Sok bánatuk van az embereknek, és sok bánatforrás van, pl. betegség, szegénység, munkanélküliség, gond stb. De egy nagy bánatforrás az emberek rosszakarata is, amikor jólesik nekik, hogy másokról rosszat mondjanak, pletykáljanak, hozzátoldjanak a szavakhoz.
            Gyermekkoromba egyszer napfogyatkozást néztünk végig. Hogy jobban lássunk, üvegcserepeket bekormoztunk, s a kormozott üvegen keresztül néztük a napot. Egy idő után persze mindenkinek kormos lett az arca. Mikor észrevettük, mindenki elkezdett kacagni és, mutogatni a másikra, s kikacagta azt, hogy milyem kormos a másik.  Csak a végén jöttünk rá, hogy mi magunk is ugyanolyan kormosak vagyunk, mint a másik, akit kinevettünk. Ilyen az az ember, aki mindig másokat ítél meg. Nem veszi észre, hogy ő is vagy ugyanabban, vagy másban éppen olyan hibás. Sőt lélektani tény az, hogy leginkább olyan bűnöket veszünk észre és ítélünk el másokban, ami bennünk uralkodik. Azért jól gondoljuk meg mindig magunkban, amikor valakit elítélünk. Vajon nem vagyunk-e mi is ugyanabban a bűnben.
            A pletykával lehet bomlasztani a felebarát jó hírét. Ez még nem szükségképpen hazudozás, mert a pletykában lehet sok igaz dolgot mondani. De ez mégis könnyelmű fecsegés valakinek a háta mögött. Lehet, nem hazudik valaki, mégis igaztalan. Igaz dolgokat mond, de rosszindulatú tálalásban. A felebarát kisiklásai, hibái és hiányosságai felnagyítódnak. Mindenki tudja, hogy ilyen dolgokban figyelmes hallgatóságra számíthat. Hiszen általános jelenség, hogy szívesebben hallgatják, ha rosszat mondanak felebarátunkról, mintha jót. Abból pedig, amit mondanak, valami mindig megragad. A becsületet hamar el lehet venni, de nem lehet hamar helyreállítani.
Ezt a gondolatot fogalmazza meg a költő, Hidas Antal „Három vers ugyanarról” c. versében: „Ez a folytonos olcsó / és ócska ócsárlás / önarcot is csúnyít./ Attól még senki / nem lett nagyobb, / hogy másokat alacsonyít. / Kitépem inkább / két szemem, s elásom, / semhogy mindenki máson / csupán csak csúfságot lásson”.
            2. Az igazmondáshoz tartozik a könnyelemű ítéletalkotás is. A János evangéliumában olvassuk a történetet, amikor Jézus tanítványai egy alkalommal menet közben egy vakon született koldust látnak, megkérdezik Jézustól, ki vétkezett, maga a vakon született, vagy a szülei. (Jn 9, 2). Föltesznek egy kérdést, de a kérdésükkel már feleletet is adnak. Ahol betegség van, ott személyes bűnnek is lennie kell.
            A mai világunkban nagyon hamar és nagyon sokszor születik elhamarkodott ítélet. Aki figyeli a sajtót, a rádiót és a televíziót, tudja, hogy egy pillanat alatt meghozzák a legellentmondóbb ítéleteket a legbonyolultabb problémákról.
Ezt mondja a hitvallásunk: „senkinek a meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek”. Meggondolatlanul ítélkezni bűn. Jézus figyelmeztet minket erre: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? (Mt 7, 1-5).
3. Az igazmondás ellentéte a hazugság, melynek mélypontját a rágalmazásban lehet elérni. Aki rágalmaz, nyilvánosan és szándékosan hazudik. Ez már nem a hátmögötti rosszindulatú beszéd, és nem is csupán könnyelmű ítélkezés. Ez már szándékos kísérlet arra, hogy felebarátunkat megfosszuk becsületétől. A rágalmazás gyakran együtt jár valaki szavainak a kiforgatásával. Egy kis fordítás azon, amit valaki mondott, az ellenkezőjét tudja eredményezni annak, amit valójában értett rajta.
A hazugság és igaztalanság fentebb említett formáinak ellentétét a hitvallásunk foglalja össze: „Felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.”
A nyelv fékezhetetlenül gonosz, halálos méreggel teli. De használhatjuk arra is, hogy felülről a való bölcsességet átültessük a gyakorlatba. „Ez a bölcsesség békeszerető, méltányos, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek.” (Jak 3, 17-18.).
Ma az igazmondás, az „igaz szó” nagy hiánycikk, ezért nagyon fontos, hogy az igazmondást, mint keresztény értéket komolyan vegyük. Valaki nemrég így fogalmazott: A szavak inflációja ma nagyon magas, és sok „hamis szót” hoznak forgalomba. Ezért mindenféle ellenőrzésre van szükség arra nézve, amit állítunk. A mai világban mindenről nyugtánknak és bizonylatunknak kell lenni. Jegykezelők, vámtisztviselők, a gyorshajtás ellenőrei, adófelügyelők igazolják, hogy ellenőrzési hálózatra van szükség, mivel nagyon könnyedén bánunk az igazsággal. A hazugság bűne láthatóan és tapasztalhatóan nagyon mélyen beleívódott az emberi természetünkbe és egész világunkba. Jakab azt mondja „ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni egész testét.” (Jak 3, 2). De a bűnesett következtében megromlott emberi természetünknek a tökéletlensége talán éppen a beszédben mutatkozik meg igazán. Jézus az ördögről mondja, hogy „nem áll meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8, 44). A hazugság nagyon mélyen benne van a mi emberi természetünkben, mivel a hazugság atyja szennyezett be vele minket. Sőt azt is mondja az ige, hogy a bűneset által nemcsak beszennyeződött az ember a hazugsággal, hanem uralma alá is került. „Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel” – olvassuk a római levélben. Ebből az állapotból pedig gyökeres megtérés nélkül nem sikerülhet kigyógyulni. Megtérésünk alkalmával le kell vetkőznünk magunkról az ó-embert a hazugsággal együtt. „Vessétek le a régi élet szerint való ó-embert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, és újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.” (Ef 4,22-25). Ámen

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.


A Tízparancsolat magyarázata (8. parancsolat)

A Tízparancsolat magyarázata (8. parancsolat)


A tulajdon tisztelete
Olvasmány: Józsué 7, 10-26.
„Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek!” Ef 4, 28.
            Ez is egy olyan keresztyén értékünk, aminek a mai világban nap, mint nap tapasztaljuk a hiányát. Mindennapi életünk szinte már természetes részévé lett a lopás, a mások tulajdonának a megkárosítása. A tv és rádió napi híreinek jó részét mindig a lopások és rablásokról szóló híradások töltik ki. Csak nagy ritkán hallunk olyat, mint a napokban, hogy valaki egy nagyon sok pénzt tartalmazó pénztárcát megtalálva azt gazdájának visszajuttatta. Ma már sokan meglepődnek ezen, egy ilyen hírre felkapják a fejüket, mert sajnos ma már nem természetes a tulajdon tisztelete, nem természetes és magától értetődő, hogy a talált pénztárcát megpróbálom a tulajdonosának visszajuttatni.
            A VIII. parancsolatban olvassuk ezt a rövid felszólítást: „Ne lopj!” (2Móz 20, 15). Isten e parancsolatban védi a tulajdont, és tiltja mások megkárosítását. Sokan csak a magántulajdonra vonatkoztatják e tilalmat, de tudnunk kell, hogy éppúgy vonatkozik a közösre is. A Bibliában a legrettenetesebb büntetést épp azok kapták, akik a köz ellen vétkeztek, mint Ákán (Józsué 7, 10-26) vagy Anániás és Zafira (ApCsel 5, 1-11).
            A tisztességtelen haszon is lopás. Akár kisszerű nyerészkedés a formája, mint pl. amikor az eladásra szánt tejet vagy bort felvizelik, a kotlós alól kivett tojást friss tojásként adják el, a tavalyi diót összekeverik az ideivel stb. Akár nagystílű a szélhámosság, mint pl. amikor valaki sikkasztásra vállalkozik, vagy jóhiszemű emberek pénzét csalja ki valamely ürüggyel.
            A tisztességtelen haszon ellen lép fel Isten Igéje, amikor elrendeli: „Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben, sem a hosszmérték, súlymértékek és űrmértékek használatában. Igaz mérlegetek, igaz súlyotok, igaz vékátok és igaz mérőedényetek legyen!” (3Móz 19, 35-36).
            Szép példa a jó igehallgatásra: Londonban megkérdeztek annak idején egy kereskedőt: „miről prédikált tegnap Spurgeon, a nagy igehirdető?” A kalmár így felelt: „Azt már nem is tudom, de az biztos, hogy az igehirdetés után elmentem és a hamis fontjaimat, hamis súlymértékeimet a Temze folyóba dobtam!”
            A talált tárgyak és pénzek sem illetnek meg bennünket: valaki siratja, valakinek nagyon hiányzik az, amit elveszített. Ebben az esetben is érvényes Jézus parancsa, amit szeretnétek, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is azt tegyétek velük.
            A munkátlan életmód is lopásnak számít, ahogy a magyar nyelv találóan ki is fejezi: „naplopó” valaki. Pál apostol inti a hajdani kisázsiai kikötőváros, Efézus népét, akik megszokták, hogy a kikötőben való bámészkodással, szerencsejátékkal, tétlenséggel töltsék idejüket, és így lopásra kényszerüljenek a létfenntartásukhoz: inkább dolgozzanak, saját kezükkel keressék kenyerüket (Ef 4, 28). A munkátlan életmódon túl lopásnak számít a hanyagul végzett munka, az anyagtékozlás, a selejtgyártás és az el nem végzett munkáért fölvett pénz is.
            Lopásból élni, és úgy gyarapodni? E szánalmas életmódnak éppen az ellenkezője az, amit Isten kíván: adni a szűkölködőnek, jótéteménnyé válni, áldásul lenni, ajándékozni. Képes erre az ember?  A Krisztis követésében – igen. Emlékezzünk Zákeusra: a régi természete szerint harácsoló, önző, erőszakos vámtisztviselő volt. De, amikor Krisztus belépett az életébe, 180 fokos fordulatot vett: „Uram, íme vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és valakitől valamit kizsaroltam, visszaadom neki a négyszeresét!” Méltán mondta neki Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak!” (Lk 19, 1-10).
            A lopás fogalmának meghatározásához a keresztyén etikában többnyire Luther Márton szavait szokták idézni: „Lopás minden olyan haszon, amit másvalakinek a kárán szerez meg az ember. Lopás minden olyan előny, amihez másvalakinek a hátrányára jutunk hozzá.” Isten sehol sem mondja azt, hogy ne igyekezzünk többre, ne akarjunk előre jutni és gyarapodni az anyagiakban, ismeretben, barátokban. Csak bizonyos bibliai szempontokat szem előtt kell tartanunk.
            Az egyik szempont, hogy jussunk előre, törekedjünk többre szellemiekben, anyagiakban, emberségben, és minden másban, de ne egymás kárára. Legyen neked több mint, amennyi van, de ne úgy, hogy elveszed a másiktól, hanem, hogy megtermeled. A haladás végső soron nem az újrafelosztásra, hanem a produktivitásra épül. Ezért mondja Pál. „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Thessz 3, 10). Aki nem akar hozzájárulni a világ gazdagabbá válásához, annak nincs benne létjogosultsága.
            Egy másik szempont, hogy Isten gyermekeiként tudnunk kell, mi az, ami elég, és adott esetben a kevés is elég kell, hogy legyen. Nem az a törekvés végső célja, hogy minél többet szerezzünk.
            Lopáson tehát általában azt értjük, amikor úgy jutunk valamihez, hogy ezáltal másvalaki károsodik. Isten Igéje óv minket ettől, a mások tulajdonának tiszteletére tanít, és azt tanácsolja, hogy tanuljuk meg tőle, mi az elég.
            A tulajdon tiszteletével kapcsolatban Hitvallásunk a Heidelbergi Káté 110. és 111. kérdésében világosan tanít.  „Nem csak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítandó még mindenféle fösvénység és Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is. Továbbá a 111.: „Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen dolgozzam, hogy a szűkölködőnek szükségében segíteni tudjak.”
            A „Ne lopj” parancsolat tehát nemcsak tiltás, hanem bíztatás is egyben. A Biblia a tulajdon tisztelete által arra is tanít minket, hogy a javakat, amikkel rendelkezünk, fogadjuk úgy, mint Isten ajándékát. Hiszen mindent, magát az életet is Istentől kaptuk. A lopásvágy mélyén egyfajta életéhség van. Egyedül a Jézus Krisztussal való közösség szüntetheti meg ezt az éhséget, és többé már nem lopni, hanem adni akarunk. Felismerjük, hogy amink van, az mind Istentől való, egyrészt saját használatra, másrészt, hogy továbbítsuk.
            Az már nagy előrelépés, ha az ember rájön, hogy mindene Istené. Ilyenkor szíve megtelik az Ő dicsőítésével. Pál apostol korholja a korinthusiakat, hogy maguknak tulajdonítják az Úrtól kapottakat: „Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4, 7). Aki nem tudja, hogy mindenét Istentől kapta, az dicsekszik. Aki tudja, hogy mindenét Istentől kapta – dicsőíti Istent. A 24. Zsoltár szavaival élve: „Az Úré a föld, és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.”
            Mindez pedig azt jelenti a hívő ember számára, hogyha minden az Úré, akkor mi, ha egymást lopjuk is meg, valójában Őellene vétünk. Ha a világon egyetlen Gazda van, és mindnyájan az Ő megbízottai, sáfárai vagyunk, akkor a „Ne lopj!” végső soron mindig azt jelenti: ne lopd meg Istent! Tőle veszel el mindent, amit a másiktól próbálsz megszerezni. Hogy ez egészen konkrét legyen, és egy kicsit közelebb jöjjön hozzánk, tekintsük át életünk három területét ebben a vonatkozásban.
            Egyrészt gondolnunk kell arra, hogy a Biblia egyértelműen azt tanítja, hogy mi magunk kétszeresen is Istenéi vagyunk: a teremtés és a megváltás jogán egyaránt. Ő alkotott minket, és mint minden teremtménye fölött, az ember fölött is rendelkezik. A bűn azt jelenti, hogy ez alól próbált kibújni az ember, Isten dicsősége helyett a maga dicsőségét munkálva, s végső soron maga akar Isten helyére lépni. Örök kísértése az embernek, hogy ki akarja lopni magát Isten hatalma alól.
            Másrészt gondolnunk kel a szeretteinkre. Mert nemcsak mi magunk vagyunk mindenestől Istené, hanem azok is, akik hozzánk legközelebb állnak. Benne van a Bibliában, például, hogy a hitvesünk nem a miénk. Nem a tulajdonom, hanem Istentől kaptam ajándékba. Nem sajátíthatom ki, nem lehetek a zsarnoka, ura és parancsolója. Mert neki is ugyanaz az ura és parancsolója, mint nekem. Nem az enyém a gyermekem sem. Isten fenntartja a tulajdonjogot magának a gyermekeink felett is. A gyermek Istené, és nem büszkélkedni kell vele, hanem Istennek kell hálát adni érte.
Végül pedig sokkal komolyabban kell venni azt is, hogy minden javunk Istené. Anyagi javaink, egészségünk, tehetségünk, lehetőségeink, sikereink, fiatalságunk, de épp úgy öregségünk is ajándékká válhat, ha felismertük, hogy minden az Úré. Az Úr mindenkinek többet adott, mint amire feltétlenül szüksége van. Egy részét azért adta nekünk az Úr, hogy magunknak használjuk fel, a többit, pedig azért, hogy tovább adjuk. Azáltal, hogy Isten ránk bíz valamit abból, ami az Övé, bevon minket a maga világfenntartó és gondviselő munkájába.
Isten segítsen el minket annak boldog felismerésére, hogy ha minden az Úré, s ha egyszer mi magunkat is mindenestül az Úrnak adtuk oda, akkor többé nem szorulunk rá, hogy elvegyük a másét, hanem mi adhatunk a magunkéból másoknak. Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.

A Tízparancsolat magyarázata (6. parancsolat)

A Tízparancsolat magyarázata (6. parancsolat)


A gyermek helye a családban
Olvasmány: 1 Sámuel 1, 1-28.
Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! És ott imádták az Urat.” 1Sámuel 1, 27-28.

            Ma azt vizsgáljuk meg, hogy hol van a helye a gyermeknek a keresztyén családban.
             A felolvasott igerészben egy hívő ószövetségi családról hallunk. Elkánának és Annának volt egy nagy bánata, nem született közös gyermekük. Mivel istenfélők voltak, Istentől kérték a gyermekáldást. Amikor megszületetett a kis Sámuel, azért adták neki ezt a nevet, hogy még ez is emlékeztesse őket mindig arra, hogy Isten imádságot meghallgató Úr. Amikor pedig felcseperedett a gyermek, odaadták őt Isten szolgálatára.
            Ma az ige alapján egyetlen kérdésre keressük a választ: Mit tanít a Biblia arról, hol van a gyermek helye a családban?
            Először két végletet szeretnék említeni, amelyek nagyon messze vannak a Szentírásban kapott isteni utasítástól, de amelyekkel sajnos ma elég gyakran lehet találkozni.
            1. Az egyik ilyen véglet az, amikor a gyermek teher és felesleg. Csak gondot okoz. Minek is van? Jobb lenne, ha nem lenne. Vagy jobb lenne, ha később jött volna. Sok szülő ezt meg is mondja a gyerekének: téged nem akartunk ám, csak úgy lettél. Korábban jöttél, mint ahogy szerettünk volna. Szerettünk volna még tanulni, dolgozni, gyűjteni, utazni, világot látni, élni.
            Amikor valaki ilyeneket mond, vagy ha nem is mondja ki, de szavak nélkül ezt érezteti gyermekével, az nem más, mint egy rettenetes lélekgyilkosság. Olyan sebeket okoz ezzel, amiket egy életen át hordoznak ezek a gyerekek. Minden alap nélkül rossz lelkiismeretük lesz, mintha ők lennének okai a szüleik boldogtalanságának. Mintha miattuk nem valósulhatott volna meg sok jó dolog. És sok másfajta lelki trauma is születik abból, ha egy gyermek nem érzi magát várva vártnak, elfogadottnak, fontosnak és értékesnek.
            Sose szabad egy szülőnek ilyet tenni. És olyat sem, amikor a szülők nem fogadják el a gyermekük nemét. Mérhetetlen lelki traumát okozhat az is, amikor ilyeneket mondanak: ha már lettél, legalább fiúnak születtél volna. Vagy amikor a kamasz fiúkkal küszködnek, azt mondják: bárcsak egy aranyos kislányt kaptunk volna. Ez is múlhatatlan sebeket okoz a gyermek lelkében.
            Ezek a gyerekek egész gyermekkorukat lelkileg magányosan töltik el. Van, amikor fizikailag is, mert sosem érnek rá a szülők velük játszani, vagy csak kötelességből teszik azt néha úgy, hogy játék közben is örökké az órájukat nézik, mert sietnek valahová. S ha a szülőknek sosincs idejük arra, hogy nyugodtan beszélgessenek, valamit együtt dolgozzanak, együtt megfejtsenek, együtt nevetgéljenek, akkor megint csak azt élik át: fölöslegesek. Jobb lenne, ha nem lennének.
            A lelkileg és fizikailag is magányos gyerekek, keresnek maguknak más társaságot, s a szülő aztán foghatja a fejét, hogy kik közé keveredett, és milyen lejtőn indult el a gyermek. Nem csoda, hogy annyi utcagyerek van ma.
Ez tehát az egyik véglet.
2. A másik véglet, amikor bálványozzák a kicsikét. Többnyire drága játékokból építenek neki egy emelvényt, arra felhelyezik őt, és istenként tisztelik. Körülötte forog minden és mindenki. Ő szabja meg a szülők időbeosztását, programját. Ő szabja meg az étrendet a családban, a családi költségvetést is hozzá igazítják. Csakugyan imádják a drágát.
Azután meg is szokja, egy idő után meg is követeli, s aztán lelki torzó válik belőle. Nemcsak a nagyszülőknek a kísértése ez, hanem némelyik anyukának is, elkezdik már az áldott állapot közepe táján. Egyre kevesebbet törődnek a férjükkel meg magukkal, és csak a várva várt kicsike tölti be a gondolataikat. Vége van mindennek, vége a házaséletnek, vége mindenféle gyengédségnek és figyelmességnek, mert jön a bálványozott kisistenke, akiért mindent fel kell áldozni.
És ha ez állandósul, miután hazajöttek a kórházból, és szintén sokadrangúvá válik minden és mindenki, csak ő a fontos személy, akkor a legbiztosabb úton haladnak a házasságuk meg a gyermekük tönkretétele felé. Ez tehát a másik véglet.
Egy alkalommal az egyik lelkész megkérdezte gyülekezete tagjait, hogy milyen sorrendbe raknák a következő három dolgot a család értékrendjén belül: Házasság, gyermek, Isten? Mi a helyes sorrend?
A legtöbben a gyereket tették az első helyre, utána a legtöbben a házasságot a másodikra, és Isten került a sor végére. A vallásosabbak Istent tették a második helyre és a házasság került a sor végére. Mit tanít nekünk a Szentírás?
Isten igéje egyértelműen és határozottan azt mondja, hogy ennek a háromnak az Istentől rendelt sorrendje, ami nekünk és gyermekeinknek a legjobb, ha első helyen Isten van, a másodikon a házasság és a harmadikon a gyerekek.
Az, hogy a harmadik helyre kerülnek a gyerekek, nem azt jelenti, hogy ők az utolsók, hanem azt, hogy az a legvédettebb hely. Mert ha egy család fölé borul az élő Isten gondviselő szeretete, és ezen belül a szülők mindvégig szeretik egymást, akkor ebben a kettős burokban van leginkább védve a gyermek. Ebben a védettségben fejlődnek harmonikus személyiséggé, egészséges jellemmé. Ebben a biztonságban válhatnak a szó eredeti, bibliai értelmében emberré. Amikor pedig majd kiszabadulnak, és önállóak lesznek, akkor ebből a védettségből kikerülve tudnak helyesen élni a szabadságukkal. Mert ez a biztonság felkészítést is jelent az önállóságra és a szabadságra.
Isten igéje tehát azt mondja, hogy ha jót akarunk a gyerekeinknek, akkor legyen az életünkben az abszolút első helyen mindig az élő Isten, akit egy szívvel, egy szájjal tiszteljünk, mint szülők. Utána következzék a házastársunk, akit minden élethelyzetben a legelsősorban szeretünk, és szintén tisztelünk, segítünk. Így fogjuk tudni helyesen, együtt szeretni a gyermekeinket. Nem majomszeretettel, hanem azzal a szeretettel, ami azt adja nekik mindig, amire éppen szükségük van. De ha a gyermek áll az első helyen, akkor akarva, akaratlanul, de kis istenné tesszük, vagy ha senkinek tekintjük, átnézünk rajta, egy tárgyként kezeljük, akkor is feltétlenül tönkretesszük.
Elkána és Anna életében ez volt a sorrend. Amikor valami gondjuk volt, azt Istennek mondták el. A gyermeket is tőle kérték el. Amikor megkapták, neki köszönték meg. Amikor már nagyobbacska volt, neki ajánlották fel és adták vissza.
Hogyan működik ez a bibliai családmodell? a.) Az istenfélő családokban mindig Isten áll az első helyen. Nem mi tesszük az első helyre, Ő tőlünk függetlenül az első helyen van, a hívő ember felismeri és elismeri Istent, és így viszonyul hozzá. Ezért lesz természetes az istenfélő családokban az, hogy ki az Úr a házban. Az Úr, aki előtt tisztelettel borul le apa és anya. És látva tőlük a gyerekeik a jó modellt, a jó mintát, majd ők is eljutnak oda, hogy szívükből tisztelni fogják Istent.
A keresztyén családban tehát az Úr uralkodik, és nem a zsarnok apa, nem a furfangos anya vagy egy anyacsászárnő nagymama. Valóban az Úr az Isten.
b.)       A második helyen a házastársam van. Nem a szüleim többé, de nem is a gyerekeink, hanem az Úr parancsol mindnyájunknak, és Ő előtte leborulva mi ketten egymást szeretjük a legjobban. Azok a szülők tesznek a legtöbbet a gyerekeikért, akik egymást szeretik A Biblia azt tanítja, hogy a gyermek nem a végső célja és értelme a házasságnak, hanem gyümölcse. Így érthetjük meg azt, hogy ha egy házasságba nem adatik gyermek, pedig szeretnének, annak a házasságnak akkor is van értelme. S akkor is van értelem és célja a házasságnak, ha már a gyermekek felnőttek és kirepültek a családi fészekből. Elkána és Anna házassága szép példa erre. Elkána akkor is látta értelmét a házasságuknak és szerette feleségét Annát, amikor hosszú időn át nem született gyermekük.
c.)       Ha így lesz harmadik helyen a gyermek, akkor soha nem lesz feleslegessé, de nem lesz bálvánnyá sem. Szeretni fogjuk. Szeretni pedig azt jelenti a Biblia nyelvén, hogy megadom a másiknak azt, amire szüksége van. Néha pedig arra van szüksége, hogy kiporoljuk a fenekét. De ez is csak akkor működik jól, ha minden és mindenki a helyén van. Isten is a helyén van, akire ilyenkor is feltekintünk, hogy Uram mit kell most tenni. Nem lehet Istentől kapott bölcsesség nélkül helyesen nevelni, helyesen szeretni gyermekeinket. Ahol a szülők imádják Istent, igazán szeretik egymást, úgy tudják nevelni a gyermeküket, és tudják elengedni, mint Anna és Elkána tette. Ők nem tekintették tulajdonuknak a gyermeket, mint ahogy nem is az. Minden gyermek Isten tulajdona, aki teremtette őket. Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.

A tízparancsolat magyarázata (7. parancsolat)

A tízparancsolat magyarázata (7. parancsolat)


Házasság és család
Olvasmány: 1Kor 7, 1-16.
„Akkor azt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá… Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” 1 Mózes 1, 26-27.

            Szeretném folytatni az előző vasárnapon elkezdett gondolatot. Az 1. Korinthusi levelet kezdtük el olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint. Az előző vasárnap azt vizsgáltuk, hogy milyen volt az a történelmi, politikai és társadalmi helyzet, amelyben a korinthusi keresztyén gyülekezetnek kellett szembenéznie. Megállapítottuk, hogy sok tekintetben hasonló volt az akkori helyzet, mint amivel mi ma szembe kell nézzünk. Bevezetésképpen most néhány gondolatot szeretnék megismételni az akkor már elhangzottakból.
 Ma egy, egyre gyorsabb mértékben széteső világban élünk. A fennálló világrend alapjai rendültek meg, mindaz, ami eddig biztosnak és biztonságosnak tűnt, most bizonytalanná vált. A romlás már jóval korábban elkezdődött, de csak most kezd igazán tudatosodni az emberekben a gazdasági válság következtében, hogy baj van, hogy rossz felé haladunk. A pénzt istenítő világ bálványszobra leomlásának vagyunk tanúi. Az a világ, amely eddig a pénz korlátlan uralmára és a fogyasztás mindenek fölött állóságára épült, az egyre biztosabb összeomlás felé halad. A „felnőtté” vált magát nagykorúnak tekintő ember, eldobta magától a régi Istent, s ezzel együtt mindazt, ami az európai kultúrában a hagyományos keresztyén értékeken alapult. Eközben azonban az ember egy új Istent alkotott magának, a pénz hamis istenét. Ennek a hamis isten kultuszának áldozott oda a modern ember mindent: idejét, egészségét, családját, végül saját lelkét is. A régi Istennel együtt a régi értékek is elvesztek, mint a család, a haza, a közösség fontossága, a szolidaritás, a felebaráti szeretet, a hivatástudat, a szeretet gyakorlása, az élet tisztelete. A pénz kultuszának áldozó, önmagát imádó és istenné tevő ember értékrendje fokozatosan eltorzult. Ma a bekövetkezett gazdasági válság, egy sokkal nagyobb válságra is rámutat, arra a szörnyű erkölcsi válságra, amelyben már jó ideje benne vagyunk, csak eddig valahogy nem akartunk tudomást venni róla.
Az előző alkalommal már megállapítottuk Pál korinthusiaknak szóló üzenete alapján, hogy a kihívásokra adott egyetlen lehetséges válasz a keresztről való beszéd „bolondsága”. „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1, 23-24.). A keresztyén embernek és keresztyén közösségnek, gyülekezetnek, ahogy egykor korinthusban, úgy ma is fontos feladata, pl. keresztyén értékek szerint élni.
Szeretném, ha a maival együtt egy olyan sorozatot kezdenénk el, amelyben azt vizsgálnánk meg, milyen keresztyén értékeink vannak? Melyek azok a keresztyén értékek, amelyeket az első keresztyének a vértanúság vállalásával is megőriztek és képviseltek az első századokban? Melyek voltak azok a keresztyén értékek, amelyek a széteső ókori világot képesek voltak gyökeresen átformálni, olyannyira hogy a véresen üldözött kicsiny keresztyén egyház végül államvallássá lett a Római Birodalomban, s a széteső világnak új alapot, szilárd értékrendet adott. Keresztyén értékeink közül nézzük meg ma azt, amelyik keresztyén értékrend egyik alappillérének tekinthető: a házasság és a család.
1. A házasság és a család, mint a keresztyén értékrend egyik alappillére.
            A keresztyén értékrenden alapuló társadalom egyik alappillére a házasság és a család.  Erre épülnek rá a nagyobb közösségek, mint a gyülekezet, az egyház, a nép és nemzet, és az emberiség nagy családja.
Az Isten létét tagadó mai világrend a keresztyén értékrend szétzúzását azzal kezdte, hogy az emberiség nagy közösségében az egybetartozást rombolta le. A keresztyén értékrend szerint ugyanis az Isten által teremtett első emberpár Ádám és Éva leszármazottja minden ember, ezért értelmetlen mindenféle fajgyűlölet és rasszizmus, mert a biblia tanítása szerint mindnyájan egy vérből származunk egy teremtő Isten akaratából teremtetve. A darwini evolúció-elmélet az ember származását az állatvilághoz vezette vissza, s ma már látjuk ennek szörnyű következményeit az erkölcs nélküli, állati ösztönök szintjére süllyedők tetteiben.
Ma már a házasságnak és a családnak, mint utolsó keresztyén értéknek a megszűnéséhez jutottunk el. A család, mint érték még egy ideig szilárdnak látszott és még egy ideig egybetartotta a társadalmakat. Több nyugati országban már teljesen elfogadottá és törvényileg is „szentesítetté” vált az egyneműek házassága, s Magyarországon is folyamatban van ennek törvényesítése. Ma már Magyarországon is az a „normális”, hogy élettársi viszonyban élnek együtt férfiak és nők. Az a „normális”, ha időnként kedvük szerint cserélgetik partnereiket. Az a „normális”, hogy az anyák egyedül nevelik gyermekeiket. Az a „normális”, hogy a gyermek nem tudja, hogy ki az apja, csak azt, hogy a testvérének biztos, hogy más, mint neki. Ma már az a „normális”, hogy a szülő azt mondja a gyerekének, ha majd felnőttél döntsd el te magad, hogy mi akarsz lenni fiú vagy lány.
Valami ilyen zűrzavaros és fejetetejére állt világ volt az az 1. századbeli erkölcsi válságba jutott és széteső félben levő ókori világ, amelyről itt a korinthusi ill. a többi páli levélben olvasunk. Milyen döbbenetesen mai képe az, amit a római levélben olvasunk: „Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a teremtő helyett. Ezért Isten gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatta ki őket. Mint ahogy asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanígy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban, férfiak, férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban. És mivel Istent nem méltatták arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, ami nem illik. Ezért tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszindulattal, besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, szeretetlenek, és irgalmatlanok”. (Rm 1, 25-31.). Íme: a mai magyar valóság 2000 évvel ezelőtti hiteles leírása. Magunkra ismerünk-e?
Mit tehettünk mi keresztyének? Emberi mérték szerint való kicsinységünk és erőtlenségünk ellenére is nagyon sokat! Azt, amit az első keresztyének tettek 2000 évvel ezelőtt: hitelesen tették oda a keresztyén értékeket a világ elé.
Amikor mindenki csak ideig-óráig szóló élettársi kapcsolatokban él, a keresztyén ember vállalja az egy életre szóló házastársi hűséget. Ez az, ami igazán érték, és bizonyságtétel lehet egy ilyen zűrzavaros és értékeit veszített világban. A keresztyén házaspároknak igenis bizonyságot kell tenniük arról, hogy a házasság egy életre szóló döntés. A házasság az a hely, ahol a férfi és a nő közötti testi-lelki kapcsolatnak Isten által rendelt helye van. A házasság nélküli nemi élet olyan, mint a folyó meder nélkül. „A paráznaság miatt mindenkinek legyen saját felesége, és minden asszonynak saját férje… Jobb házasságban élni, mint égni”- olvassuk a mai igerészben. (1Kor 7, 2-9.). Jézus Urunk, erre tanított minket: „Az embereket kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért hagyja el az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, azt ember el ne válassza.” (Mk 10, 6-9.).
Az Isten által adott teremtési rend szerint tehát a házasság egy életre szóló döntés, ezért a hívő ember nem elégedhet meg az együttéléssel, de még a polgári házasságkötéssel sem, hanem Isten áldását és megsegítő kegyelmét is kérje a templomban a házasságára, és magát esküvel is elkötelezve az egész életre szóló szövetség megtartására, s ez egyben bizonyságtétel is a világ számára. Íme a keresztyén értékrendünk egyik alappillére, amire ráépülhet a mi életünk, s ami erőt ad és szilárd talajt a mindennapok küzdelmében, s ami kivezető utat adhat a mi zűrzavaros és értékeit vesztett világunkban sok kereső ember számára. Ámen.


Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.

A Tízparancsolat magyarázata (6. parancsolat)

A Tízparancsolat magyarázata (6. parancsolat)

Az élet Isten ajándéka
Olvasmány: Jób 10, 8-17.
„Ne ölj!” 2Móz 20, 13.

            Mivel ma van május első vasárnapja, azaz az édesanyák vasárnapja ezért az „Az élet Isten ajándéka” című témával fogunk foglalkozni.
            A Jób könyvéből olvasott szakasz pontosan leírja számunkra a magzat kialakulását az anyaméhben, de a pontos természeti ismeret birtokában is Istent tekinti az élet ajándékozójának. Ha pedig az élet Isten ajándéka, nem rendelkezhetünk vele szabadon, sőt Neki tartozunk arról elszámolni. Mindezt aláhúzza az ember istenképűségéről szóló tanítás. Ott áll a tilalom már a Tízparancsolatnál jóval előbb az őstörténetben, a Noéval kötött szövetségben: „Számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja: mert Isten a maga képmására alkotta az embert” (1Móz 9, 5-6.).
            A Biblia mindenfajta élet és minden élő tiszteletére tanít. A hatodik parancsolat kétségkívül az emberölést tiltja. Nagyon általános a megfogalmazása: ne ölj, anélkül, hogy hozzátenné, kit vagy mit nem szabd megölni. Nyilvánvaló, hogy ez a parancsolat az emberi élet védelmére irányul. Ha az életet, mint Isten ajándékát vizsgáljuk, akkor egy kissé általánosabban induljunk el, úgy hogy az emberi életen kívül figyeljünk az állatok és növények, az egész teremtett világ életére is. A növények és az állatok is Isten teremtményei, ezek élete felől a rendelkezési jogot Isten az embernek adta ajándékba. Már a paradicsomban Isten hozzájárult ahhoz, hogy az ember a mező növényeiből és a föld gyümölcseiből egyék (1Móz 1, 29). Az állatok vonatkozásában azonban már csak az özönvíz után olvassuk, hogy Isten engedélyt adott az embernek, hogy húsukat egye (1Móz 9, 3). Isten gondot fordít mindenre, ami él. Állatok és növények Istentől kapják táplálékukat. A növények és állatok először Isten dicsőségére vannak és csak aztán az ember hasznára. És a Biblia arról is beszél, hogy az Isten eljövendő országában is megvan a növényeknek és az állatoknak a maguk helye (Ézs 11, 6. Jel 22, 2.). Mindez pedig annak bizonyítéka a számunkra, hogy tisztelnünk kell mindent, ami él. A mai modern világunk sokféle környezeti problémája bizony kemény csapásokkal figyelmeztet minket arra, hogy értelmesen bánjunk az állatokkal és a növényekkel. Isten nem hagyja büntetés nélkül, ha megzavarják a teremtésének egyensúlyát.
            Ha tisztelnünk kell mindent, ami él, akkor ez sokkal inkább érvényes az emberi életre. A növényekről azt halljuk, hogy Isten teremtményei, de egyedül az emberről, hogy Isten képére teremtetett (1Móz 1, 26). Az ember azért egyedülálló teremtmény a többi teremtmény között, mert ő képviseli Istent a földön. Isten benne akar lakni, és benne akarja erejét kisugározni a világba. Az ember e rendeltetésének betöltésére kapta az értelem és az akarat adományát. Az embert Isten különleges adományai emelik az állat fölé, és teszik lehetővé, hogy uralmat gyakoroljon Isten teremtményei fölött.
            Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja: mert Isten a maga képmására alkotta az embert” Azért tilos az embernek az állatok megölésével ellentétben embert ölnie, mert az emberölésben mindig Istent, magát öli meg az ember. Éppen így megátkoznunk sem szabad a másik embert, mert ebben az esetben is azt kell figyelembe venni, hogy az a másik ember Isten hasonlatosságára teremtetett (Jak 3, 9). Ha az élet Isten ajándéka, amit egy bizonyos célra kaptunk, ez körülhatárolódást is jelent. Az ember életének nem önmagában van célja, hanem Isten és a felebarát szolgálatára irányul. 
            Van a gyilkosságnak olyan formája is, ami sajnos teljesen elterjedt a mai társadalomban és a többség nem is tekinti gyilkosságnak. Ez pedig a művi abortusz, amikor az édesanya szíve alatt megfogant gyermek életét elveszik. Persze a szakértők azt mondják, hogy a magzat akkor még öntudatlan, még nincs kifejlődve. Ez azonban nem igaz. Egy megdöbbentő film is szól erről a témáról, amelynek a címe: „Néma sikoly”. Kiderül a filmből, hogy a magzat mennyire önálló lény. A film főszereplője egy 12 hetes magzat. Orrát, száját, végtagjait, nyugodt szívverését pontosan rögzíti az ultrahangos műszer letapogatása nyomán a képernyő. Ám amikor a gyilkos műszer behatol a méhszájba, az embrió mozgása felgyorsul, igyekszik a kés elől menekülni, szívverse kétszázra ugrik, s amikor a műszer eléri a piciny testét, szája kinyílik, mintha segítségért kiáltana. Ezért a film címe: „Néma sikoly”.
            Ismerjük-e azt a megdöbbentő statisztikát, hogy 1957 óta négymillió hangtalan sikoly tiltakozott az élet kioltása ellen Magyarországon? Ami nem sikerült töröknek, tatárnak, két világháború vágóhídjának, az sikerülni fog az anyák kényelemszeretetének, a gyermekáldás visszautasítása által. Ezért a nehéz gazdasági helyzet ellenére is vállalnunk kell a gyermekáldást.
            Miénk-e a saját életünk? Sajnos egy másik szomorú statisztikában is élenjárunk mi magyarok, az öngyilkosságok számát tekintve a világelsők között vagyunk. Miért van az, hogy fiatalok és idősek egyaránt gondolkodás nélkül dobják el maguktól Isten legdrágább földi ajándékát, az életet? Magyar népünk nagyfokú hitetlensége mutatkozik meg ebben is. Mert a hívő ember a legnagyobb bajban, csalódásban, betegségben is Istenre hagyatkozik. A hívő szív tudja, hogy Isten a legnagyobb mélységben sem hagy magunkra. És ha mi magunk reménytelennek is látunk egy helyzetet, Isten segíthet, mert Ő a mindenhatóság és örök szeretet. A Bibliából a legismertebb példa a Júdásé. Amikor rádöbben, hogy árulása révén kivégzik ártatlanul a Mestert, elmegy és felakasztja magát. Ahelyett, hogy a kereszt elé ment volna bocsánatért, önbíráskodást hajtott végre. Világosan ki kell mondanunk, hogy az öngyilkosság is gyilkosság.
Mi a gyilkosság gyökere. Hitvallásunk a Heidelbergi Káté tanítása szerint: „A gyilkosság megtiltása által arra is tanít Isten bennünket, hogy Ő a gyilkosságnak még a gyökerét, úgymint az irigységet, haragot, gyűlöletet, bosszúvágyat is gyűlöli, és mindezt már titokban való gyilkosságnak tekinti.” (106. kérdés). Isten parancsolata itt elhatol egészen az emberi szívig, mivel elítéli az irigységet, gyűlöletet, haragot és bosszúvágyat is, mint a gyilkosság gyökereit. Tehát amikor Isten a gyilkosságot tiltja, akkor már annak a gyökereit is elítéli, az irigységet, a gyűlöletet, a haragot, a bosszút, és mindezeket titkos gyilkosságnak tartja. Mert, ha ezekkel van eltelve a lelkünk, s azt kívánjuk, hogy a másik halljon meg, s csak azért nem merjük végigvinni a gyilkosságot, mert félünk a világ törvényétől, akkor már lélekben gyilkosok vagyunk, mert Isten előtt az számít, hogy mit érzünk a szívünk mélyén.
A Hegyi beszédben Jézus így tanít minket: „hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: ne ölj! Mert, aki öl, méltó, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindenki, aki haragszik az atyafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: ostoba! – méltó a törvényszéki eljárásra, aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” Jézus itt azt hangsúlyozza, hogy a gyilkosság nem azzal kezdődik, hogy agyonütjük a másikat, hanem a gyűlölettel. Káin testvérgyilkossága sem a tettlegességgel, hanem az irigységgel kezdődött. Így olvassuk: „haragra gerjedt.” Gyűlölni kezdte Ábelt, majd a gyűlölet azt a gondolatot hozta elő benne, hogy ha a másik nem lenne, akkor neki jobb lenne. Jézus radikálisan, vagyis a gyökerénél ragadja meg a bűnt, nem csak következményeiben. Mint minden bűnnek, a gyűlöletnek és a gyilkosságnak is az a háttere, hogy az ember messze került Istentől. Szembefordult az ember Istennel, és így szembe kerül embertársaival is. Fölöslegessé vált számára Isten és így fölöslegessé lesz néha embertársa is. Ez a sátán műve, akiről azt mondja Jézus, hogy „emberölő volt kezdettől fogva.” (Jn 8, 44).
Jézus arról beszél, hogy nemcsak cselekedettel, de szóval és gyilkos indulattal is tudunk ölni. Jól időzített, jól elhelyezett, gonoszul megfogalmazott mondatokkal is szíven tudjuk szúrni egymást. Mérgezett szavakkal is lehetetlenné tudjuk tenni egymást egy-egy közösségen belül. Ezt persze mi nem tekintjük gyilkosságnak. Csakhogy Isten nem azt nézi, ami a szem előtt van, hanem azt, ami a szívben van.
Mi csak egyet tehetünk, hogy kérjük Istentől, hogy ő adjon nekünk új szívet, ő újítson meg minket, hogy a szívünk gyűlölet helyett szeretettel teljék meg. Segítsen el Isten minket arra a hálás felismerésre, hogy az életet, mint ajándékot az Ő kezéből fogadjuk el. Ámen

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.

A tízparancsolat magyarázata - (7. parancsolat)

A tízparancsolat magyarázata (7. parancsolat)


A házasság és az elválás kérdése
Olvasmány: Mk 10:1-12.
„Mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” Mk 10:6-9.

Ma a a házasság és az elválás kérdéséről szeretnék beszélni. Nagyon fontos kérdés ez nemcsak a keresztyén ember számára, de az egész mai társadalom számára.
Ma azt tapasztalhatjuk, hogy sokan már egyáltalán nem tekintik értéknek a házasságot. Az együttélés ma már teljesen elfogadottá vált. Ma már nemcsak a fiatalokról mondható el az, hogy nem sietnek házasságot kötni, ezért inkább együtt élnek, hanem az idősebb generáció körében is egyre többen vannak, akik divatja múlt és felesleges dolognak tartják a házasságot. A mindennapi élet sok területén azonban az együttélés sok rendezetlen és tisztázatlan helyzetet teremt, ezt próbálja az állam valamilyen módon szabályozni, bevezetve a regisztrált élettársi kapcsolat fogalmát.
De nemcsak az a baj, hogy kevesen kötnek házasságot, hanem az is, hogy azok közül, akik házasságot kötnek, kevesen tartják értéknek a házasságot. Az emberek nemcsak könnyelműen mennek bele a házasságba, de könnyelműen el is dobják maguktól.  A XX. század közepe óta a válások száma feltűnően megnőtt. Míg régebben a válás kivételes jelenség volt, különösen a falusi környezetben, addig a mai modern társadalomban szinte mindennapivá vált.
De nemcsak a világban uralkodott el ez a lelkület, hanem sajnos a magukat keresztyénnek valló emberek között is. Egyre többször hallani, hogy gyülekezetbe járó, hívő emberek házassága felbomlik, de azt is tapasztalhatjuk, hogy egyre több az elvált lelkipásztor.
Azt tapasztaljuk, hogy a házasság tisztaságáról beszélni még keresztyén körökben is egyre kényesebb kérdés. A Szentírás alapállása ugyanis annyira eltér ezen a ponton a mai közfelfogástól, mint talán sehol máshol. Napjainkban kimondottan kényelmetlen és kínos lehet ezt a kérdést, akár egy igehirdetésben is szóvá tenni. Egyik lelkész kolléga ironikusan állapította meg: Ellenségeket akarsz magadnak, vedd elő a házasság tisztaságának témáját. Éppen ezért szeretném már az elején leszögezni, hogy nem fogok személyeskedni, nem az a célom, hogy ma bárkit is „kiprédikáljak” a szószékről. Nem akarok mást, csak azt elmondani, hogy mit tanít a Biblia a házasságról és felmutatni a keresztyén házasság értékét, amit jó lenne mindnyájunknak újra felfedezni és nagyon komolyan venni.
1.      A házasság, mint férfi és nő egysége.
„Mert a teremtés kezdete óta az embert férfivá és nővé teremtette az Isten. Ezért elhagyja az ember apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé már nem két test, hanem egy.” (Mk 10:6-8).
Tulajdonképpen ez az emberiség örök időktől való problémája. A felolvasott igéből kiderül, hogy nem volt jobb a helyzet Jézus korában sem. A válás nemcsak a pogány világban, de az Isten választott népének körében is elterjedt dolog volt. A mózesi törvények révén viszonylag egyszerű és könnyű volt egy zsidó férfinak elválnia a feleségétől. Ebben a kérdésben sok visszaélés történt, a vallást illetően a farizeusok sem voltak egységesek, éppen ezért fordulnak most Jézushoz, tőle kérve tanácsot.
Amikor Jézust az elválásról kérdezik, ő a házasságról kezd beszélni. Nem a tilalmakat sorolja fel, hanem Isten eredeti gondolatát és szándékát a házasságról. „Elhagyja apját és anyját, és lesznek ketten egy testté, úgyhogy ők többé nem két test, hanem egy.” Isten célja a házassággal tehát nem más, mint az ember egysége, boldog összetartozása élete párjával.
 Mózes első könyve úgy beszél a teremtésről, hogy „Amikor Isten embert teremtett, Istenhez hasonlóvá alkotta. Férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján.” (1Móz.5,1-2). Vagyis a férfi és a nő együtt ember, együtt hasonló Istenhez, és együtt viseli a legnagyobb nevet, hogy ők Isten-képűek. Nem külön a férfi magában, és nem is a nő magában, hanem együtt. Így áldotta meg őket Isten, és ezért szép szokás, hogy azok, akik megtalálják egymást, és valóban mindig egymásért szeretnének élni, azok kérik is ezt az áldást Istentől a maguk szövetségére az esküvőjük napján.
Az emberek fejében mégsem az áldás, és az egységre hívó isteni akarat van, hanem tilalmak és ezzel kapcsolatos rossz emlékek és talán rossz lelkiismeret.
Maga a Teremtő bízott meg minket azzal, hogy képviseljük őt, hozzuk be az ő szeretetét ebben a világba, azzal, hogy műveljük és őrizzük a földet, amit nekünk adott. Maga az a tény, hogy emberek vagyunk, már önmagában hivatás. Mennyivel inkább így van ez a házasságban, amikor ott van mellettünk valaki, akinek a boldogsága, a lelki békéje, még az üdvének egy darabja is a mi kezünkbe van letéve. A házasság célja: tükrözni Istent! Isten lényegéhez tartozik az egység, ezért csak az egymással egységben élő házaspár képes tükrözni őt. A jó keresztyén házasság Isten dicsőségét szolgálja, élő bizonyságtétel. A keresztyén ember számára ezért a házasság nem lehet magánügy csupán, hanem Istentől kapott megbízatás is! Az új alkotmánnyal kapcsolatban hallhattuk: A vallás a legszemélyesebb közösségi ügy, közügy.” Nos, ezt mondhatjuk el a keresztyén házasságról is. A keresztyének tiszta házassági élete a legszebb és leghitelesebb bizonyságtétel a Teremtő Istenről.
2.      A házasság, mint férfi és nő életre szóló szövetsége
„Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” (Mk 10:9).
Jézus korában a házasság és az elválás kérdésében nem volt egységes álláspont. Azt viszont láthatjuk, hogy Jézus nagyon világosan és határozottan kijelenti, mi Isten akarata a házassággal kapcsolatban: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” Ez bizony kemény beszéd volt. Jézus tanítványai sem fogadták ezt olyan könnyen. Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy amikor a tanítványok hallották Jézusnak a farizeusok kérdésére adott válaszát akkor bizony így szóltak: „Ha ilyen a férfi helyzete az asszonnyal, akkor nem jó házasodni.” (Mt 19:10).
De vizsgáljuk meg azt is, hogy milyen szövegkörnyezetben fogalmazta meg Jézus azt a kijelentését, hogy nem szabad elválni. Márk evangélista arról számol be, hogy a farizeusok azért teszik fel ezt a kérdést, hogy „kísértsék” vagyis, tőrbe csalják Jézust. A farizeusok tehát nem Isten akaratát kutatják, hanem Jézus ellen keresnek okot, hogy vádolhassák őt. Egy mózesi törvényre hivatkozva ugyanis a legkisebb kifogás is elegendő volt ahhoz, hogy egy férfi megváljon feleségétől: „Ha valaki feleségül vesz egy lányt, és férje lesz annak, de később nem találja kedvére valónak, mert valami ellenszenveset talál benne, akkor írjon válólevelet, adja azt az asszony kezébe, és úgy küldje el a háztól.”(5Móz 24:1). A farizeusok tudták, hogy a közvélemény megosztott abban a kérdésben, hogy hogyan értelmezhető a „nem kedvére való” kitétel. Egy szigorúbb, rabbinikus irányzat szerint ezt csak a házasságtörés merítette ki, egy másik liberálisabb iskola azonban gyakorlatilag minden panaszra kiterjesztette ezt. Várható volt, hogy Jézus majd nem tud jól kijönni ebből a helyzetből. De a farizeusoknak pontosan ez volt a céljuk.
Jézus nem megy bele a vitába, hanem a teremtő Isten eredeti szándékára mutat rá, miszerint Isten férfivá és nővé teremtette az embert, akik házasságban egy testté lesznek. „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza.” – ebben a mondatban foglalja össze Jézus a válaszát. Jézus tehát a válás lehetetlen voltát és a farizeusok kérdésének hiábavalóságát mutatja meg. Akármi is legyen a tapasztalatunk, akármit is látunk magunk körül, nem téveszthetjük szem elől, hogy Jézus Krisztus a válást elfogadhatatlannak nyilvánítja. Ez azt jelenti, hogy sohasem mondhatjuk azt, hogy a házassági elválás Isten szerint való, akaratának megfelelő, vagy semleges esemény. Isten eredeti terve és szándéka ma is áll minden házasságra nézve: ha ketten egy testté lettek, Isten csodálatos műve következtében, ember hogyan szüntethetné azt meg?
Ma sokat hallani a házassági szerződésről. Főleg a gazdag és nagy vagyonnal rendelkező emberek körében vált ez divatossá. A házassági szerződés arról szól, hogy a házastársak írásban rögzítik, ki milyen vagyont hozott a házasságba és kölcsönösen megegyeznek abban, hogy a házasság felbomlása esetén kit mi illet meg. Ez a gondolkodás a házasságot egyfajta közös vállalkozásnak fogja fel. A szerződő felek előre megállapítják a feltételeket, ki mit hozott és ki mit tesz, s ha a vállalkozás nem működik, akkor akár fel is lehet bontani a szerződést.
A Szentírás azonban nem házassági szerződésről, hanem házassági szövetségről beszél. A szerződést fel lehet bontani, de a szövetséget nem. Ha az egyik fél hűtlen is lesz, a másik felet a szövetség kötelezi. Isten szövetségre lépett az ő választott népével, és Isten részéről ez a szövetség felbonthatatlan, amit a nép hűtlensége sem tesz érvénytelenné.
A biblia a férfi és nő közötti házasságot szövetségnek (berit) nevezi. A házasság nem emberi találmány, és nem az emberiség társadalmi (evolúciós) fejlődésének eredménye, hanem az Isten által szerzett lelki és testi szövetség.
A világ szereti intézménynek nevezni a házasságot, de ez nem intézmény. A kórház, a Polgármesteri Hivatal, az iskola, vagy a tűzoltóság az intézmény, de a házasság nem az, még ha azzá is szeretnék tenni. A házasság, és a család lényege vész el, ha intézménnyé tesszük. Isten nem intézményt hozott létre, hanem egy tökéletes szövetséget felnőtt nő és felnőtt férfi között. Ez a tökéletes házassági szövetség az első emberpár bűne miatt torzult el. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a házassági szövetség idejét múlt lenne Azoknak az embereknek, akiknek szívében él az Isten szeretete, és a másik fél tiszta szeretete azok a házassági szövetségben az ember beteljesedését tapasztalhatják meg.
3.      Az elválás lehetőség vagy bűn?
„Mit parancsolt nektek Mózes? Azok azt mondták: Mózes megengedte a válólevél írását és az elbocsátást. Jézus erre így szólt hozzájuk: Szívetek keménysége miatt írta Mózes nektek ezt a parancsolatot…” (Mk 10:3-5.).
            Azok számára, akik komolyan veszik Isten Igéjét fontos kérdés ez, hogy akkor egy keresztyén embernek szabad-e elválnia? A kérdés tehát az, hogy a válás megengedett lehetőség vagy bűn?
            Erre a kérdésre is választ találunk ebben az igerészben. Jézus a hozzá álnok szándékkal közeledő és az Isten Igéjét elferdítő farizeusoktól visszakérdezi a törvény szavát: „Mit parancsolt nektek Mózes? Ők pedig szépen felmondják a megfelelő igerészt. A törvény betűjét ismerik, de Isten Igéjének értelmét valójában nem fogják fel, az ő lelkületük mesze van az Isten gondolkodásától. Valójában nem az Isten akaratának akarnak eleget tenni, hanem a maguk akaratához keresnek igazolást az Isten törvényéből.
De Jézus válasza újból leleplezi őket, és leleplez mindnyájunkat: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt.” (Mt 19:8). Isten akarata ellen való dolog a válás. Jézus arra figyelmezet, hogy Mózes nem „elrendelte” a válást, ahogy a farizeusok fogalmaznak, hanem csak „engedte” a nép keményszívűsége miatt. Jézus szerint azonban ez nem jelenti  a válás legalizálást, és főleg nem  a törvénybe iktatását, mint ahogy azt  a farizeusok teszik. A válás nem tekinthető olyan „normális” eseménynek, amit akár Isten törvényével is igazolható lenne.
Ha egy házasság felbomlik, annak oka az ember kemény és bűnös szíve. De ezt csak akkor fogja meglátni és elismerni, és csak akkor tud megváltozni, ha Isten eredeti szándékát felismeri a házassággal kapcsolatban. Aki pedig felismeri Isten eredeti szándékát a házassággal kapcsolatban, annak többé nem a házasság felbontása és az elválás lesz a fontos kérdés, hanem a házasság megmentése és Isten rendelésének betöltése.
Jézus tehát a farizeusokkal ellentétben nem akarja legalizálni a válást, de elfogadja annak tényét, hogy van úgy, hogy annyira elmérgesedik egy házastársi kapcsolat, amikor Isten eredeti szándékával ellentétben a házastársak mégis elvállnak. Ez azonban sosem a „jó” megoldás, legfeljebb a két rossz közül a kisebbik rossz. Jézus reálisan gondolkodik az emberről, miközben a házasságot felbonthatatlan köteléknek nevezi, ugyanakkor azt is elismeri, hogy van olyan eset, amikor lehetetlen az együtt maradás. Erre utal Jézus, amikor azt mondja: „a paráznaság esetét kivéve” (Mt 19:9).
Minden házasság, amely válással végződik, az ember bűne miatt bomlik fel. Nem Isten akarata szerint való dolog, nem is igazolható Isten Igéjével, de tényét elfogadja Jézus, mint ami az ember keményszívűségének következménye.
Az elválás tehát a keresztyén ember számára nem egy szabadon választható lehetőség, nem megengedett „alternatíva”, hanem bűn. De azt is tudnunk kell, hogy mint minden más bűnre, erre is van Istennél bocsánat. Bocsánatot azonban csak az kaphat, aki a bűnt valóban bűnnek ismeri el, valóban bánkódik miatta, és szeretne megváltozni vagyis megtérni a „keményszívűség” állapotából.
Gondoljunk arra az esetre, amikor Jézus a Jákob kútjánál beszélget azzal a samáriai asszonnyal, akinek korábban már öt férje volt, most pedig együtt él egy férfival, aki nem férje. Íme, a keményszívűség, a bűn következménye egy ember életében. Rendezetlen viszonyok, összekuszálódott kapcsolatok. Nagyon is modern képe lehetne ez a samáriai nő a mai viszonyoknak. A paráznaság és a házasságtörés ténye nyilvánvaló ennek az asszonynak az életében. Nincs rá mentség és nincs jó megoldás arra, amit a bűn elrontott, de van rá bocsánat. Miután az asszony megvallja a bűnét és Jézusban felismeri a Szabadítót, bűnbocsánatot nyer és új emberré lesz.
Jó tudni nekünk a házassággal kapcsolatban is azt, hogy „… az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet”. (Lk 19:10). Jézus, aki elítél minket keményszívűségünk miatt, felmutatja a kegyelem lehetőségét is.



Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.