2011. október 26., szerda

Jézus Krisztus szenvedése

APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA (5.)
„… szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra...”
„… passus sub Pontio Pilato, crucifixus, mortuus et sepultus, descendit ad infernos…”

Szenvedett!
Olvasmány: Ézs 53:1-12.
„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” 1Kor 1:18.

Ma Krisztus szenvedéséről és haláláról lesz szó. Aki figyelmesen olvassa az Apostoli Hitvallás szövegét, annak feltűnhet egy érdekesség, hogy mind beosztását tekintve, formailag, mind pedig tartalmilag Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása áll a Hitvallás középpontjában.  Jézus utolsó földi napjáról, sőt a halála előtti utolsó néhány órájáról beszél a legrészletesebben.  Ez nem véletlen, hiszen az evangéliumokat olvasva ugyanezt láthatjuk. Például a Márk evangéliumának majdnem a fele Jézus Jeruzsálemben töltött utolsó hetéről számol be. De ugyanezt vehetjük észre Pál apostol leveleiben is, aki szinte semmit nem említ meg Jézus nyilvános működéséből, tanításaiból, csodatételeiből, de többször kitér az Ő szenvedésének, megváltó halálának és feltámadásának a jelentőségére. Egyértelműnek látszik, hogy az ősegyház Jézus szenvedéstörténetében és feltámadásában találta meg saját hitének lényegét.
Nézzük meg a Hitvallás szövegének ide vonatkozó szakaszának minden egyes szavát.
1.      „Szenvedett”
Aki felületesen olvassa az Apostoli Hitvallást, annak úgy tűnhet, mintha valami kimaradna itt a szövegből. Hiszen a „született szűz Máriától” mondat után rögtön az következik, hogy „szenvedett Poncius Pilátus alatt”. Olyan mintha átugorná a Hitvallás Jézusnak a születése és a Golgota között levő élettörténetét. Pedig nem így van, mert valójában a betlehemi jászolbölcső és a golgotai kereszt közötti időszakot ebben az egyetlen szóban foglalja össze a Hitvallás: „szenvedett”.
Már Ézsaiás próféta is így beszél Jézus földi életéről, kb. 600 évvel a születése előtt. Ézsaiás próféciája szemléletesen írja le Jézus földi életét, az Úr szenvedő szolgájaként ábrázolva. Azt kell, hogy mondjuk, hogy annak a titokzatos Valakinek, Aki ott, abban a betlehemi istállóban született, Akinek a földön való megjelenésén angyalok ujjonganak, Akihez a pásztorok olyan ámuló örömmel elzarándokolnak, Aki előtt távolról érkezet bölcsek olyan hódolattal meghajolnak, Akit sok százan és ezren követtek és hallgattak: ennek a Názáreti Jézusnak szinte az egész életművét össze lehet foglalni ebben az egyetlen szóban: „szenvedett”.
Hitvallásunk nem ugorja át Jézus Krisztus megelőző élettörténetét, hanem ezzel a szóval, hogy „szenvedett”, visszamutat földi életének nemcsak a végére, hanem az egész idejére és azt teljes egészében a szenvedés idejének mondja.
Jézus Krisztus szenvedéssorozata az Ő emberré lételével kezdődött. Sok híres festő megfestette Jézus születését, de van egy német mester, aki a fény és árnyék technika segítségével festményén a betlehemi jászolbölcsőt úgy ábrázolja, hogy a mestergerenda meg az egyik tartópillér árnyéka egy keresztet vetít rá. A kereszt előrevetített árnyéka már születésekor ott van.
Mi el sem tudjuk képzelni azt, hogy mit jelentett Jézusnak otthagyni a mennyei dicsőséget, s az Ő örök isteni természete mellé magára venni a mi emberi természetünket. A Filippi levél Krisztushimnusza fogalmazza ezt meg nagyon szépen: „Mert Ő Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult, megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2:6-9).
Szenvedett Jézus földi élete során, körülményei, környezete miatt, mert a világ nem fogadta be őt, mert nem volt benne számára hely, de szenvedett a körülötte lévők értetlensége, hitetlensége és keményszívűsége miatt is, a bűn rettenetes rombolását látva együtt szenvedett és együtt érzett az emberrel.  Ami azonban a legnagyobb szenvedés volt, az hogy a kereszten minden ember bűnének Isten szerinti ítéletét szenvedte el, Ő, akiben nem volt bűn. Jézus szenvedése tehát nem volt véletlen és nem volt értelmetlen sem, mert mindaz, amit vállalt, azt miattunk, érettünk és helyettünk tette.
Arra a kérdésre, hogy miért kellett Jézusnak szenvednie, nagyon világosan és érthetően ad választ a Heidelbergi Káté: „Azt, hogy Ő földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén, Istennek az egész emberi nemzettség bűne ellen való haragját testében-lelkében elhordozta, és pedig avégre, hogy e szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő-áldozattal, ami testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és számunkra Istennek kegyelmét, az igazságot (megigazulást) és az örök életet megszerezze.”(37.k-f.)
2.      „Poncius Pilátus alatt”
Az Apostoli hitvallás szövegéből, a világi emberek által is leginkább ismert rész, ahol Poncius Pilátus nevét említik. Ennek az lehet az oka, hogy gyakran használjuk közmondásszerűen ezt a mondatot: „belekerült, mint Pilátus a Krédóba”. Sokan nem értik, hogy miért került bele a Hitvallás szent szövegébe egy hatalmát féltő és kegyetlen római tisztviselő neve. Valójában egy félreértésről van szó, hiszen Poncius Pilátus neve azért kerül megemlítésre, mert ez egy időmeghatározás volt abban az időben. Mi Krisztus születésétől számítjuk az időszámítást. De az ókorban még az uralkodók trónra lépése vagy más kiemelkedő jeles esemény, pl. természeti katasztrófa adott támpontot egy történelmi esemény időpontjának meghatározásához. A Hitvallás célja Poncius Pilátus nevének említésével nem más, mint Jézus szenvedése történetiségének és hitelességének bizonyítása. Azért, hogy Jézus szenvedését ne lelki-spirituális eseménynek tartsuk. A Hitvallás fontosnak tartja megemlíteni, hogy Jézus nem valamikor, valahol a legendák és a mítoszok világában létezett, hanem konkrét földrajzi helyen és történelmi időben, „Poncius Pilátus” helytartósága idején szenvedett.
 Jézusnak, mint történelmi személyiségnek a létét, sőt kereszthalálának tényét így nemcsak a Bibliai beszámolók, de más nem keresztyén történeti források is beszámolnak róla és bizonyítják. Pl. Josephus Flavius zsidó származású római történetíró Kr. u. 94-ben írja meg a Zsidók története c. átfogó művét, ahol egész fejezetet szentel Pilátusnak, és itt olvasható ez a mondat is: „Ebben az időben élt Jézus.”  De Tacitus római történetíró is Kr. u. 110 körül feljegyzi „Anales”-eiben , hogy a keresztyének az első század közepén fellázadtak Néró császár ellen, és hogy „egy Krisztus nevű ember után nevezték őket így, akit Tiberius császár uralkodása alatt Poncius Pilátus keresztre feszített”.
Hitelesen bizonyított történelmi tény, hogy Jézus a Kr. u 14-től uralkodó Tiberius római császár idejében, a Kr. u. 26-és 36 között Júdea római provincia helytartójaként kormányzó Poncius Pilátus alatt szenvedett és halt meg.
Azért került tehát „Pilátus a  Krédóba”, hogy Jézus szenvedésének ezáltal idői és földrajzi keretet adjon. Ezzel pedig az ősegyház elhárított egy mind a mai napig fenyegető kísértést és tévtanítást, hogy az ő valóságos, fizikai szenvedését elspiritualizálják, csupán szimbolikusan értsék vagy csak egy mítosznak tartsák. A keresztyén tanítás középpontjában ugyanis nem általános eszmék, emberi ideák állnak, hanem egy valóságos történet, a Názáreti Jézus szenvedéstörténete és feltámadása.
3.      „Megfeszítették, meghalt és eltemették”
Itt érkeztünk el a Hitvallás szövegének középpontjához: „megfeszítették”, latinul „crucifixus”. De az egész keresztyén hitünk középpontja is Jézus Krisztus golgotai keresztje. A kereszt ugyanis egy hatalmas választóvonal a hit és a hitetlenség, az üdvösség és a kárhozat, az élet és a halál között. Ezen a ponton derül ki, mi kinek tartjuk Jézus Krisztust, mit jelent számunkra az ő szenvedése és halála. Pál a Korinthusiaknak írott első levelében ír erről: „… mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1:23-24). A görög világban, amikor emberi formában képzelték el az istenséget, akkor egy szép arcú, atléta termetű embert képzeltek maguk elé, aki sebezhetetlen és legyőzhetetlen, aki mentes minden szenvedéstől. A görögök számára ezért bolondság az, hogy az isten szenvedjen és meghalljon. A zsidók számára pedig az volt megbotránkoztató, hogy a Messiásnak a kereszten kell szenvednie. Ugyanis a mózesi törvény szerint átkozott volt mindaz, aki fán függve halt meg. A keresztről való beszéd ma is döntés elé állítja az embereket. Ezért mondja Luther: „Crux probat omnia”, - „a kereszt mindent megpróbál (ítél)”.
Jézus halálának nemét külön kiemeli a Hitvallás. Abban az időben ezrével feszítettek keresztre embereket. A rómaiak valószínűleg a perzsáktól vették át ezt a kegyetlen kivégzési módot. Római állampolgárt nem lehetett ilyen módon kivégezni, csak idegenek, rabszolgák vagy katonaszökevények esetében alkalmazták. Ezt a kivégzési módot Nagy Konstantin császár szüntette meg, miután 325-ben államvallássá tette a keresztyénséget.
Különleges jelentősége van annak, hogy Jézus keresztre feszítve halt meg. Református Egyházunk hitvallási irata a Heidelbergi Káté, is felteszi ezt a kérdést: „Nagyobb dolog-e az, hogy Jézus keresztre feszíttetett, mintha másnemű halállal halt volna meg? Nagyobb, mert ebből vagyok bizonyos afelől, hogy Ő azt az átkot, melynek súlya rajtam volt magára vette, a kereszthalált ugyanis Isten megátkozta.” (38. k-f.). Az átok az áldás ellentéte. Az áldás a Bibliában Isten aktív jelenléte az ember életében. Az átok pedig az, hogy Isten elfordul az embertől, leveszi róla a kezét, magára hagyja.  Az tehát, hogy Jézust nem a szokásos módon megkövezéssel végezték ki, hanem kereszthalállal, nem véletlen, arra mutatott rá, hogy neki a mi bűneinek legvégső következményét, az Istentől való elvetettséget, az átkot, a kárhozatot is el kellet hordoznia.
A keresztre feszítés ténye mellé a Hitvallás még két fontos állítást tesz oda: „meghalt és eltemették” (mortuus et sepultus). Már a korai egyház idejében megjelent olyan tévtanítás, amely szerint Jézus nem is halt meg valóságosan. Sokak számára ugyanis érhetetlennek tűnt, hogy az Isten Fiával, aki halottakat támaszt fel ez megeshet. A görög filozófia alapján ezért azt kezdték tanítani egyesek, hogy Jézus halála csak egy ügyes látszat, egy nagyszerű trükk volt, egyfajta isteni színjáték, amivel fölényesen becsapta ellenségeit. Később pedig a felvilágosodás idején, amikor az orvostudomány is fejlődésnek indult, azt találták ki, hogy Jézus nem is halt meg ténylegesen csak tetszhalott állapotba került.  Ezzel szemben az evangéliumok és az Apostoli Hitvallás is egyértelműen Jézus valóságos halálának tényéről beszél. Az Ő eltemetése pedig a szó szoros és átvitt értelmében is pecsét volt arra, hogy valóságosan meghalt.  „Eltemették”, ezzel akarja végérvényesen aláhúzni a Hitvallás, hogy Jézus minden kétséget kizáróan meghalt. De nem Jézus földi sorsa pecsételődött meg végérvényesen az Ő halálával és eltemetésével, hanem a bűnnek, a halálnak, a Sátánnak ereje. Oda lett a bűn hatalma, vége lett a pokol uralmának, elveszett a kárhozat ereje, levettetett a trónjáról maga az ördög. Ahogy szép húsvéti dicséretünkben énekeljük: „Jézus, ki a sírban valál, általad megholt a halál”.
4.      „Alászállt a poklokra”
Az egész Hitvallásban talán ez a legnehezebben érthető és legtöbbet vitatott mondat. Sokan, amikor Krisztusnak a pokolra való alászállásáról beszélnek, egy konkrét földrajzi helyre gondolnak. Ez azonban nagyon félrevezető lehet. A Szentírás alapján a poklot nem egy helyként, hanem egy állapotként kell elképzelnünk. Így magyarázza Kálvin is az evangéliumokhoz írt kommentárjában, amikor Jézus a Golgota keresztjén szenvedve felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27:46), akkor éli át a pokolra való alászállást, vagyis az istennélküliség állapotát. Az Isten nélküli ember életében a pokol megjelenhet újra és újra, fokozatosan egyre nagyobb teret hódítva, akár tartós állapottá válva. A pokol bennünk kezdődik, amikor valaki nem tud szabadulni a magát kínzó, vádló lelkiismerettől, és az is a pokol, amikor valakinek már nincs is lelkiismerete. Ennek a földi állapotnak, az istennélküliség állapotának kiteljesedése és véglegessé válása az, amit kárhozatnak, pokolnak nevezünk. Jézus magára vette a teljes istennélküliség állapotát, hogy ott a kezét nyújtsa azoknak, akik hozzá menekülnek. Az Istentől való teljes elhagyatottság állapotát is átélte Jézus, hogy nekünk soha ne kelljen ezt átélni. Mindent megtett az Isten, hogy mi szabadokká legyünk az életre, hogy megszabaduljunk pokoli megkötözöttségeinktől. Akár valamilyen szenvedélynek a rabságából, akár a múltnak kísérteteitől, akár rabul ejtő kényszerképzetektől, akár valamilyen ördögi és okkult praktika bilincseitől.
Valaki egyszer a pokol témájával kapcsolatos beszélgetés során feltette a kérdést, hogy hol van a világ legreménytelenebb helye? Sok különböző választ fogalmazódott meg. Volt aki, a halálraítélt ember cellájára gondolt, volt, aki a koncentrációs táborok gázkamráira, volt, aki pedig a háború pusztítására. Nehéz meghatározni, hogy hol van a legmélyebb, végső kétségbeesés, de a valóságban a világ legreménytelenebb helye mégis ott volt, ahol Jézus függött megfeszítetten, Istentől elhagyatva.
„… alá szállt a poklokra” azt hirdeti nekünk, hogy a mi életünk poklába, akár családi életünk válik pokollá, akár a történelmet tesszük pokollá, akár bennünk van békétlenség, kétségbeesés és önpusztítás, Jézus alászállt, hogy megszabadítson minket.  Ma is kész utánunk jönni ezekre a helyekre és ezekbe a lelki állapotokba, hogy hirdesse nekünk is a szabadulás, az új élet, a megváltás örömhírét. „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.” (1Pét 3:18).
„Szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra...” A legszomorúbb szavai a Hitvallásnak, mégis a legnagyobb örömhírt hirdetik nekünk! Bárcsak személyes bizonyságtételünkként tudnánk énekelni: „Jézus, világ Megváltója, / Üdvösségem megadója, / Megfeszített Isten Fia, / Bűnömnek fán függő díja: / Jézus, engedd hozzád érnem, / Veled halnom, veled élnem.” (342. dics.). Ámen.
 

2011. október 19., szerda

Jézus a Krisztus!

APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA - (4.)
„És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától…”
„Et in Iesum Christum, Filium eius unicum, Dominum nostrum, qui conceptus est de Spiritu Sancto, natus ex Maria Virgine…”

Jézus a Krisztus!
Olvasmány: Mt 16:13-20.
„Simon Péter megszólalt, és így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus így válaszolt neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.” Mt 16:16-17.

Az Apostoli Hitvallás második tételéhez érkeztünk el. Joó Sándor azt mondja, hogy ez a Hiszekegy legnehezebb tétele, mégpedig azért, mert Jézus Krisztust nem lehet magyarázni, csak leborulva imádni. Jézus Krisztus személyével kapcsolatban ugyanis olyan titokkal, olyan csodával állunk szemben, amit emberi értelmünkkel felfogni, érthetővé tenni nem lehet. Jézus Krisztus személye az emberi értelem, az emberi gondolkodás számára mindig botránkoztató, sőt bolondság, ahogy Pál írja a Korinthusiaknak: „… mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1:23-24). A mikor tehát mi is, ezen az istentiszteleten Őróla akarunk beszélni, akkor, mindenféle magyarázatkeresésről és emberi okoskodásról lemondva, csak egyet tehetünk: hitvallást teszünk Róla és leborulva imádjuk Őt. A Biblia is ezt teszi, amikor Jézus Krisztus személyéről beszél, hitvallást tesz róla. A ma olvasott igerész is egy ilyen hitvallás. Maga Jézus az, aki felteszi a kérdést tanítványainak: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16:13). Nyilvánvaló, hogy Jézus jól tudta azt, hogy mit gondolnak róla az emberek, mégis megkérdezi a tanítványait, mégpedig azért, mert így akart segíteni nekik abban, hogy az Ő személyével kapcsolatos általános ismeretük személyes bizonyságtétellé formálódjék. Jézus Krisztus személyével kapcsolatban talán nekünk is van sokféle ismeretünk, de vajon van-e személyes hitbizonyosságunk? El tudjuk-e mondani, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, aki nekem is Uram?
1.      Milyen általános ismeretünk van Jézus személyével kapcsolatban?
Érdekes, hogy Jézus, amikor a tanítványait kérdezi az Ő személyével kapcsolatban, nem készteti őket azonnal a személyes hitvallástételre, hanem először általános hitismeretük felől érdeklődik: „Kinek mondják az emberek az emberfiát?” (Lk 16:13). Az ily módon feltett kérdésre könnyű válaszolni, hiszen nem szükséges a mi személyes véleményünket elárulni, kényelmesebb „az emberek azt mondják, hogy…” mondat mögé bújni. Amikor egy kényes kérdés felől kérdeznek minket sokszor szoktunk e mögé a mondat mögé rejtőzni, hiszen ebből még nem derül ki az, hogy mi egyet értünk-e vagy nem mindazzal, amit az emberek mondanak. Jézus fokozatosan akarja elvezetni a tanítványokat az általános hitismerettől a személyes bizonyságtételig.
A tanítványok Jézus első kérdésére válaszolva megpróbálják összefoglalni mindazt a hitismeretet, amivel ők rendelkeznek, s ami bizonyára az akkori közvélemény általános vélekedését is tükrözi Jézus személyével kapcsolatban. A tanítványok tehát így felelnek: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások pedig Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának” (Mt 16:14).
Megtudjuk tehát azt, hogy a kor vallásos közvéleménye igen nagyra becsülte Keresztelő Jánost, aki az ítélet és a megtérés kemény prófétájaként nagy erővel tett bizonyságot az Isten országa eljöveteléről. Heródes általi bebörtönzése majd kivégzése pedig még inkább megerősítette Keresztelő János hírnevét és tiszteletét. De ugyanilyen köztiszteletnek örvendett Illés és Jeremiás próféta is, akik a maguk idejében szembeszálltak a bálványimádással és a nép romlott vezetőivel, sürgetve az Istenhez való megtérést.
A tanítványok által megfogalmazott általános hitismeret alapján tehát Jézus, nem más, mint az ószövetségi nagy prófétákhoz hasonló Istentől küldött személy, aki bátran szembeszáll a nép romlott vezetőivel és a főpapokkal, leleplezi a farizeusok és az írástudók képmutatását, és megtérésre hív mindenkit.  Ez alapján mondhatjuk azt, hogy Jézus a maga korának nagy prófétája, egy az emberiség nagy vallásalapítói közül, mindenképpen kiemelkedő történelmi személyiség, akinek tanítása évezredek múlva is hatással van a világra.
Jézusnak az első kérdése azt mutatja meg, hogy milyen az, amikor valakinek csak ismerete van Róla, de nincs vele bensőséges, tanítványi kapcsolatban. A tanítványok minden szépet elmondanak Jézusról, de ez az általános ismeret a legjobb szándék ellenére sem képes többre, mint egy nagy prófétát látni Jézusban. Ez pedig ma is így van, akinek nincs személyes, élő, imádságos kapcsolata Vele, az szükségképpen csak kívülről ítélheti meg Őt. Keresztyénné lenni ugyanis nem egy ideológiai rendszer megismerése, vagy bizonyos törvények betartása által lehet, hanem egy élő, valóságos hit által megtapasztalható személlyel, Jézus Krisztussal való találkozás által.
A Jézus személyével kapcsolatos általános vélemény egyébként már számtalanszor változott. Volt már Ő forradalmár, vallásalapító, próféta, vagy éppen az emberben lévő „gyógyíthatatlan vallásos én” megtestesítője. Éppen ezért nem is az a kérdés, hogy kicsoda Ő a világ véleménye szerint, hanem, mit jelent Ő a mi számunkra. Az életünk: a mindennapi döntéseink, az időbeosztásunk, a pénzügyeinek, a gyereknevelésünk, a házaséletünk, a munkatársi kapcsolatok szintjén kicsoda nekünk Jézus Krisztus? Tényleg ő az, aki az élő Isten Fiaként, a mi életünk Ura? Örök életünk, üdvösségünk szempontjából ugyanis minden azon múlik, hogy mi kinek valljuk Jézust. A korabeli közvéleményhez hasonlóan egy nagy prófétát, egy tiszteletreméltó tanítót, egy vallásalapítót látunk benne, akinek tanítását alkalmanként meghallgatjuk, vagy pedig készek vagyunk tanítványává, követőjévé válva Őt személyesen megismerni, előtte leborulni és Őróla hitvallást tenni?
2.      Mi a mi személyes hitvallásunk Jézus személyével kapcsolatban?
Jézus másodszor is megkérdi a tanítványait, de most már az ő személyes véleményüket kérdezi: „Hát ti kinek mondotok engem?” (Mt 16:15). Itt már nem lehet az általános vélemény mögé bújni és azt mondani, hogy az emberek ezt vagy azt mondják.  Itt már nem elég az ismeret, nem elég az, hogy tudok bizonyos dolgokat Jézus személye felől. Itt a kérdés már személyesen nekem szól: kicsoda Jézus az én számomra?
Luther is a személyességre teszi a hangsúlyt, amikor Nagy Kátéjában az Apostoli Hitvallást magyarázza: Ha azt kérdezi valaki: "Mit hiszel Jézus Krisztusról a második hitágazat szerint?" - feleld röviden: "Hiszem, hogy Jézus Krisztus, Isten valóságos Fia, Urammá lett." Mit jelent az, hogy "Urammá lett"? Azt, hogy megváltott engem bűntől, ördögtől, haláltól és minden nyomorúságtól. Azelőtt ugyanis nem volt sem uram, sem királyom, hanem a bűn és a vakság bilincseibe vert, halálraítélt fogoly voltam az ördög hatalmában.
A bibliai történetben Péter az, aki a tanítványok nevében választ ad Jézus kérdésére: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16:16). Mindaz, amit Jézus személyéről el lehet mondani, benne van ebben a rövid hitvallásban. Péter hitvallástételéből eredt az őskeresztyén egyház első és legrövidebb hitvallása, ami ennyi volt: Jézus a Krisztus! Ez olyan mintha ma azt mondanánk: ez az ember az Isten! Mert valóban ez a két név: Jézus és Krisztus, azt jelenti, hogy ember és Isten. Jézus egy embernek a neve, azt az embert így hívják: Jézus, mert ezt a nevet adták neki a szülei. A Krisztus név viszont egy cím, az isteni megváltó hivatalos megjelölése, héberül: Messiás, görögül pedig Krisztus, ami magyarul azt jelenti: Felkent. Ebben a kettőségben és ennek a kettősségnek az oszthatatlanságában és elválaszthatatlanságában van Jézus személyének titka. Ezt nem lehet magyarázni, csak hittel elfogadni és hitvallást tenni róla.
Tehát Jézus a Krisztus! Ez a hír, ez a mondat azt jelenti, hogy abban a Valakiben, Aki 2011 évvel ezelőtt a júdeai Betlehemben született, Názáret városában nevelkedett és Jeruzsálemben meghalt és feltámadott, abban a valóságos történelmi személyben Isten emberré lett! János apostol így tesz erről bizonyságot: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14).
Amikor Jézusról beszélünk, akkor egy olyan csoda áll előttünk, amit nem lehet magyarázni csak hittel megvallani, hogy egyszerre látjuk Őt valóságos embernek és valóságos Istennek.
a.) Nézzük először az emberi oldalt. A népmesékben gyakran előfordul az a motívum, hogy a király szeretné jobban megismerni országát és népét, ezért elhagyja fényes palotáját és álruhát öltve elvegyül az emberek között.  A népmesékben ez egy érdekes játék, tanulságos szórakozás, aminek a végén az álruhás király leleplezi magát. Az Isten emberré léte azonban nem ilyen. Istennek Jézus Krisztusban való emberré léte, nem csak játék, nemcsak egy érdekes szórakozás, hanem véres valóság! Azt jelenti, hogy Jézus személyében az Isten éppen olyan valóságos húsból és vérből való emberi lény lett, mint amilyenek mi is vagyunk. Az Apostoli Hitvallás ezért teszi hozzá: „született Szűz Máriától…” Jézusban az Isten nem úgy jelent meg itt a földi világban, mint egy álruhás királyfi, hanem éppen úgy édesanyától születve került bele ebbe a földi világba, mint bármelyik ember, valóban egészen a „tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában…” (Rm 8:3). Ő nemcsak álruhát öltött magára, hanem egészen emberré lett, magára vállalva az emberi lét minden következményét is. Ő valóságosan megüresítette magát és igazán szolgai formát vett föl, ténylegesen fölcserélte a mennyei dicsőséget a földi gyalázattal. Annyira eggyé lett velünk, emberekkel, hogy a mi fáradságunk, éhségünk, szomjúságunk neki is a sorsa lett, sőt a mi bűnünk, a világ bűnének teljes átkát is magára vette. Amikor Isten emberré lett Jézusban, abban nem volt semmi játék, semmi „mintha”, semmi látszat, hanem ez a valami megrendítően komoly, végzetes, halálos valóság lett. Jézus végigszenvedte az emberi lét minden gyötrelmét, egészen addig a pontig, ahol a szív megáll, a test kihűl és visszatér a porba, melyből vétetett. A betlehemi jászol és a golgotai kereszt között, egy teljes és egész emberi élet van, a Názáreti Jézus nevű embernek a földi, emberi élete. Teljesen igaz tehát, amikor azt mondjuk, hogy valóságos ember! Nemcsak hasonlít hozzánk, hanem egy velünk.
b.) Nézzük meg most az isteni oldalt. Itt az istenség egységéből maga az Isten lép ki elénk Jézus Krisztus alakjában. Péter ránéz erre a különös emberre, és lelkében megszületik a felismerés: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16:16). Az „élő Isten Fia” kifejezés itt azt jelenti, hogy látható képmása a láthatatlan Istennek, földi megjelenítője a mennyei Atyának. Nem egy Istentől különböző lény, hanem az élő Isten maga, Istennek emberi személyben megjelent mindenhatósága, kegyelme és igazsága.
Tehát még egyszer: Jézus nem azt jelenti, hogy egy Istentől különböző valósággal van dolgunk, nem a földi, vagy mennyei valóságok egyikével, hanem magával az élő Istennel, azaz Teremtővel. Jézus maga az Isten, Aki testben megjelenik a teremtmény világában.
Éppen az által, hogy Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, pontosan ezen keresztül viszi bele a mi bukott emberi létünkbe a megváltó isteni erőt és értelmet. Éppen ezért, mert olyan Istenben hihetünk, Aki Jézusban emberré lett közöttünk, ezért lehetséges az is, hogy mi másképpen éljünk. Keresztyénként, Krisztusi módon, úgy hogy Istennek semmi sem lehetetlen.
Mivel Jézusban, Isten jött közel hozzánk, ezért lehetséges az, hogy Jézus mibennünk is lakozzék, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen. „Akik pedig befogadták azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazokat, akik hisznek az Ő nevében, akik nem vérből, sem test, sem férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1:12-13).
Sokszor tapasztaljuk, hogy ez a világ csak azt hiszi el az evangéliumból, a hitünkből, amit lát belőle. Jézus ma is kész arra, hogy látassa magát, csak legyünk mi is készek arra, hogy befogadjuk Őt és engedelmeskedjünk neki!
Van tehát, egyéni és személyes vonatkozása is a hitvallásnak, mégpedig az, hogy, aki Urnak vallja Őt, annak engedelmeskednie is kell neki. Mert ugyan sokan vannak Jézus szerint, akik azt mondják neki: „Uram, uram”, de csak az megy be az Isten országába, aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. Sokan vannak, akik hisznek Istenben, akik szájjal elmondják, hogy Jézus az ő Uruk, de a valóságban nem adják át életüket neki, vagyis nem engedik, hogy Jézus valóban Úr legyen az életükben. Amikor dönteniük kell, akkor Krisztus megkérdezése nélkül döntenek továbbtanulási, párválasztási, családalapítási, gyereknevelési, anyagi, életmódbeli és karrierépítési kérdésekben. Marad tehát az emberi én a trónon, Jézus pedig örüljön, ha néha-néha vasárnap délelőttönként bebocsátást nyer az életünkbe. Természetesen, amikor baj van, ha vihar tombol, ha össze akar dőlni a ház, vagy a házasság, vagy az anyagi biztonságunk, a szép karrierünk és terveink, akkor jöjjön gyorsan és mutassa meg, hogy Ő az Úr. Ez azonban nem így működik.  Jézus senkire sem erőszakolja rá magát, de ma is felkínálja azt a lehetőséget, hogy ha mi Őt Úrnak és Istennek ismerjük el, akkor az Ő oltalmába kerülünk. A Heidelbergi Káté ezt így mondja: Miért nevezed Őt „mi Urunknak”? Azért, mert Ő minket testestől-lelkestől a bűnből és az ördög hatalmából nem aranyon vagy ezüstön, hanem drága vérén megváltva a maga tulajdonává tett.”
Aki tehát kész Jézust Urának vallani, az mindig az Ő védelmében és oltalmában tudhatja magát minden veszedelem között. Az tudja, hogy az Ő Ura legyőzte a betegséget, szenvedést, a bűnt, az ördögöt, a kárhozatot és még a halált is, ezért semmi sem történhet vele, amiről Jézus ne tudna, amit ne engedélyezne, amihez ne adna erőt, vagy amiben magára hagyná az övéit.
„Hát ti kinek mondotok engem?” – hangzott a kérdés egykor a tanítványoknak, és hangzik nekünk is. Van, aki ilyenkor Jézus személyével kapcsolatos ismereteivel hozakodik elő, van, aki szavakkal „uramozik”, de mi tudjuk, hogy Jézus kérdésére válaszolva csak egyet lehet tenni: leborulni előtte, őszinte szívvel Krisztusnak, Isten Fiának, Urnak vallani, örömmel és készségesen engedelmeskedni neki. Tegyük ezt mi is egyik szép ifjúsági énekünk szavaival:
     Jézus, neved oly csodálatos,
    Jézus, nékem oly kívánatos,
    Jézus, néked mondok éneket,
    Te vagy ékes mindenek felett.
  Ámen.
 

"Mennynek és földnek Teremtőjében – „creatorem caeli et terrae”

AZ APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA - (1.)

 „Hiszek egy Istenben” – „Credo in Deum”
Olvasmány: Zsid 11:1-6.
„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” Zsid 11:6.

1.                 Mit jelent a „Hiszek” szó a Hitvallás kezdetén?
A Hitvallás legelső szava tehát ez: „Hiszek”. Ez az a láthatatlan fonal, amire, mint a gyöngyök a selyemszálra, föl vannak fűzve hitvallásunk egymást követő tételei: Hiszek Istenben, az Atyában, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek Szentlélekben, hiszek egy egyházat, hiszem a bűnök bocsánatát és az örök életet.
Hiszek egy Istenben.” Ez a kijelentés az, ami mind a mai napig leginkább megosztja az embereket. Ennek oka, hogy az egyik oldalon az Isten létét tagadók racionálisan, észérvekkel, tudományos kísérletek és bizonyítékok segítségével próbálják állításukat igazolni, míg a másik oldalon az Istenben hívők azt mondják, hogy Istent csak hit által lehet megismerni, tehát nem érzékszerveinkkel tapasztalható módon.
Nem véletlenül kezdődik a „Hiszek” szóval a Hitvallás. Isten létéről beszélni hit nélkül lehetetlen és értelmetlen dolog. Az Isten megismerésének, az Istenről való beszédnek a kiindulópontja és alapfeltétele a hit. Ugyanis filozófiai okfejtéssel, ami értelmünkhöz kötött, vagy látással, hallással, szaglással, ízleléssel, ami érzékelő szerveinkhez kötött lehetetlen felfogni azt, aki túl van az érzékelhetőn, az igazolhatón, a bizonyíthatón. A hinni nem akaró emberek számára nem lehetetlen elmagyarázni vagy bebizonyítani Isten létét, szeretetét, hatalmát, mert ezeket is csak hit által lehet megtapasztalni.
A látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás és az egyensúlyérzék nem vezet el minket Istenhez. A hit így tulajdonképpen nem más, mint az ember hetedik érzékszerve, amivel Isten létét képes felfogni. Nincs más módja az Isten megismerésének, csak a hit. Aki komolyan gondolja, hogy Isten létéről meg akar győződni, annak a Biblia tanítása szerint: „… hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11:6). A hit Isten ajándéka, amit Ő azért ad, hogy megismerhessük Őt. A hit ajándéka pedig az Isten Igéjének hirdetéséhez van kötve. „A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róm 10:17). Aki igazán komolyan gondolja, hogy Ő hinni akar, és szeretne meggyőződni Isten létéről, annak nem kell mást tennie, mint hallgatnia Isten Igéjének hirdetését, s közben Isten meg fogja őt ajándékozni hittel.
Aki azonban tudományos módszerekkel, vagy filozófiai okoskodásokkal közeledik Istenhez, az mindig zsákutcába jut. Mivel pedig Isten léte vagy nem léte ilyen módon nem bizonyítható, ezért az Ő tagadása vagy elvetése sem lehetséges más módon csak hit által. Vagyis azt kell, hogy mondjuk az ateisták is hívők, csak ők az Isten nemlétében hívők.
Nézzük meg most elsőször azt, hogy miben hisznek az Isten létét tagadók, majd pedig azt, hogy miért és kiben hiszünk mi.
a.)               Mit vallanak az Isten létét tagadók?
Ha egy képzeletbeli riport során megkérdezhetnénk az ateizmus jeles képviselőit, akkor nagyjából a következő válaszokat kapnánk:
A filozófus, Feuerbach ezt mondaná: „Akit istennek szokás nevezni, nem más, mint az ember önmaga kivetítése. Amit az ember bensőleg érzékel, kíván, remél, azt vetíti ki önmagából, fel a transzcendens magasságokba. Amit pedig odafent lát, az csupán saját vágyálmainak a képe, akit aztán istenként imád. Az isteni lényeg nem más, mint az ember lényege, tehát az ember nem egy valóságos, létező Istenhez fordul, hanem a saját óriásira nagyított tükörképéhez”.
A szociológus és ideológus Karl Marx ezt mondaná: „Isten valóban nem létezik. Csupán a hatalmasok, a gazdagok, az elnyomók találták ki, hogy a saját alantas céljaikra használják fel. Az istenhit, a vallás a nép ópiuma, amit a szegények beszívnak, hogy az álmok világába ringassák magukat. Mindaddig, amíg az ember vallásos, vagyis fogyasztja az ópiumot, a mennyországgal vigasztalja magát, ahol majd – úgy reméli – kárpótlást kap mindenért, amit a földön nélkülöznie kellett. Mindaddig, amíg az ember vallásos, és szívja az ópiumot, nem képes védekezni azok ellen, akik folyamatosan kizsákmányolják, A vallás ópium-mámorában a kizsákmányoltak meghosszabbítják rabszolgaságukat, virágokkal díszítik bilincseiket, és képtelenek rá, hogy láncaikat leszaggassák.”
A pszichiáter Sigmund Freud szerint: „Isten többé számomra sem létezik. Zsidó szüleim ugyan meg akartak győzni Isten létezéséről, – s gondolom, te Karl, szintén átélted ezt, – de időközben rájöttem az istenhit jelenségének világos, pszichológiai magyarázatára. Az a bizonyos kiszámíthatatlan, felhőkön trónoló, parancsokat osztogató, tekintélyt követelő Isten, ez az idegen, félelmetes Isten valójában nem más, mint földi szüleink felnagyított, eltorzított képe. Ha valakinek az apja hirtelen haragú, könnyen büntető, lobbanékony természetű volt, az Istent is úgy fogja tekinteni, mint aki villámokat szór az égből. Akit az anyja állandóan dédelgetett, örökké túlféltett, miatta egyfolytában aggódott, az az Istenben is egy kényeztető, babusgató nagypapafigurát lát majd. Isten tehát a gyermekkori élményeink, a szüleinkkel kapcsolatos tapasztalataink produktuma, semmi több. Létezni ugyan nem létezik, mégis uralkodik rajtatok. Ezért igyekeztek elfojtani mindent, elsősorban szexuális vágyaitokat, mert féltek a büntetéstől, amit ez az apa-óriás és anya-óriás isten szabhat ki rátok.”
b.)              Mit vallunk mi, amikor azt mondjuk: „Hiszek”?
A válasz, bár elsőre nehéznek tűnik, tulajdonképpen mégis nagyon könnyű. Egyszerűen arról van szó, hogy hiszünk, mivel megismertünk valakit, aki nagyobb nálunk, aki felettünk áll, aki egészen más, mint mi, és aki mégis megért, elfogad, szeret és tanácsol minket. És ez a Valaki nem más, mint a Szentháromság, egy örök Isten, aki a Bibliában kijelenti magát nekünk. Ilyen egyszerű a válasz, de most nézzük meg azt is, hogy mire alapozzuk ezt az állításunkat.
Azért hiszek, mert megismertem.
A megismerés legelemibb formája az élmény. Nem kell hozzá se természettudományos bizonyíték, se filozófiai érv. Amit megélünk, az olyan ismeretté válik bennünk, ami az énünktől elválaszthatatlan. Ezt nem lehet megtanítani, sem megtanulni, ezt csak átélni lehet. Ez a megismerés legmeggyőzőbb útja. Amit magam láttam, hallottam, tapasztaltam, azt se cáfolni, se elvitatni nem lehet. Pál apostolt soha nem lehetett megingatni abban, hogy megjelent neki a Damaszkuszba vezető úton a feltámadott Jézus. Az élmény a megismerés ösztönös útja, a tanulás és az adatgyűjtés a megismerés tudományos útja. A hit azonban a megismerésnek ezeket az ablakait még szélesebbre tárja. A hit nemcsak a dolgokat és tényeket ismeri fel, nemcsak a bennük és mögöttük megbúvó lehetőségeket ragadja meg, hanem a tények és tapasztalatok végső okát és okozóját is meglátja. Az élményben tapasztaljuk, az ismeretben számba vesszük a tényeket, az intuícióban megpillantjuk a lehetőségeket, a hitben viszont megragadjuk a végső valóságokat.
A Heidelbergi Káté 21. kérdésében nagyon szépen megfogalmazza számunkra azt, hogy mi az igaz hit:
„Nemcsak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbeli bizalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért.”
A hit nem csak egy eszme vagy ideológia, mint az ateizmus. Ha azt mondjuk, hiszünk, de Isten gondviselő szeretetéből, kegyelméből, jóságából semmit meg nem tapasztaltunk, akkor ez csak elméleti hit, de nem egy élő személlyel való közösség. Isten megismerése sohasem egy pusztán intellektuális, vagy emocionális tevékenység. A Biblia szerint megismerni valakit, annyit tesz, mint azonosulni, eggyé válni vele.  A hit a megismerés végső útja, legteljesebb szintje, és, ha mi közeledni akarunk Istenhez, ez nem is lehetséges másként, csak hit által.
2.                 Mit jelent az „egy Istenben” kifejezés?
Eddig inkább arról beszéltünk, amivel hiszünk. A hit képességéről, ajándékáról, lehetőségéről. Vagyis az eddigiekben arról volt szó, hogy mit jelent az, hogy Isten a hitünk alanya, mert nélküle még hinni sem volnánk képesek. Most pedig Istenről, mint a hitünk tárgyáról fogunk beszélni. Lássuk tehát azt, hogy mit hiszünk, hogy kiben hiszünk.
Magyarul azt mondjuk: „Hiszek egy Istenben”, de az eredetiben ez így hangzik: „Credo in Deum”, azaz nincs benne az egy számnév. A hangsúly a hitvallásban nem azon van, hogy mi a sok-istenhívő vallásokkal szemben csak egyetlen létező Isten valóságáról tudunk, hanem azon, hogy ki ez az Isten. Mert ha őt úgy ismerjük meg, mint a mi mennyei Édesatyánkat, aki bennünket is megteremtett, rólunk is gondot visel: úgy, mint a mi Megváltó Jézusunkat, aki értünk emberré lett, szenvedett, meghalt és feltámadott, s úgy, mint az Atyának és a Fiúnak Lelkét, aki minket is vezet, akkor nem is lehet kétségünk afelől, hogy nincs rajta kívül Isten.  Aki azonban nem találkozott Istennel úgy, ahogyan azt nekünk a szentírás mondja Jézus Krisztusban, az a legjobb szándéka ellenére sem képes hinni, legfeljebb bálványokat imádni. A János evangéliuma ezzel a mondattal kezdődik: „Isten soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van az jelentette ki Őt.” (Jn 1:18). Az ember sokszor kitalálhat magának Isteneket, olyanokat, amelyeket az ember vetít ki magából, amelyekkel lehet kábítani a népet, amelytől lehet rettegni. De mi nem egy ilyen istenben hiszünk, hanem abban, akiből nincs, és nem is lehet még egy, aki egészen egyedülálló, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek szerető hármasságában létezik öröktől fogva, és aki mégsem akart megmaradni önmagában, hanem világot teremtett és annak élére állított minket, hogy velünk közösségbe lehessen. Amikor pedig ezt a közösséget tönkre tette a bűn, akkor mindent megtett, még Fiát is feláldozta azért, hogy általa ez a kapcsolat újra helyreálljon. De ez csak azok életében lesz valóság, akik hisznek. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Mindenkiért odaadta Isten Jézust a kereszten, de csak azoknak van örök élete, akik hisznek benne. Senki sem mehet az Atyához, csak Jézus által. Hinni az egy Istenben ezért nem lehet Jézus Krisztus elfogadása nélkül.
Végül még egy részletre érdemes odafigyelni az Apostoli Hitvallás szövegével kapcsolatban. Nem azt mondjuk, hogy hiszem az Istent, hanem ezt: hiszek egy Istenben. A Hitvallás harmadik részében sok tárgyesetet használunk: hiszem az anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását, hiszem az örök életet. Ezek tárgyi megállapítások.  A Hitvallás első szava azonban egy személyes vallomás. Nem mindegy, hogy a vőlegény azt mondja mennyasszonyának, hogy én szeretem a női nemet, vagy azt, hogy szeretem ezt a nőt.
A „hiszek” azt fejezi ki, hogy összetartozunk. Ezt csak az mondhatja őszintén és komolyan, aki folytatni is tudja a mondatot, hogy „mindenható Atyában”, akinek Jézus által én is gyermekévé lettem.
De jó lenne, ha így tudnánk hinni! Van, aki azt mondja, én nem tudok így hinni. Hinni nem tudni kell, hanem hinni szabad. Higgy! Itt nem olyan cselekvésre szólíttatunk fel, és nem olyasmivel terheltetünk meg, ami túlhaladja az erőnket. Senki sem mondhatja azt, hogy ő nem tud hinni, mert hinni nem kell, nem tudni kell, hanem szabad. Amikor Isten azt mondja: higgy Jézus Krisztusban, akkor ezzel mintegy engedélyt ad arra, hogy elfogadjuk magunk számára mindazt, amit Ő érettünk Jézus Krisztusban tett. „Hiszek”: ez a legnagyobb „szabad”-ság. A gyengéknek, a kételkedőknek, a hitetleneknek is szabad hinni! Sőt éppen ezek értik meg leghamarabb, hogy szabad. Neked is szabad! Hiszen érted is jött Jézus! Neked is szabad ezt mondani: „Hiszek egy Istenben”.
Adja meg nekünk az Úr, hogy Őt, mint egyedüli Urunkat és Istenünket hit által egyre jobban megismerjük, hogy ez a hit a Vele való közösségünkben, imádságban, igeolvasásban erősödjön, hogy a Neki való engedelmességben, szolgálatban gyümölcsözzön, és hogy ez a hit egyszer színről-színre látássá változzék, hogy miénk legyen mindaz „amit szem nem látott, fül nem halott, és embernek szíve meg sem sejtett.” (1Kor 2:9). Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.

"Mindenható Atyában…" – "Patrem omnipotentem…"

AZ APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA - (2.)

 „Mindenható Atyában…” – „Patrem omnipotentem…”
Olvasmány: Zsolt 24:1-10.
„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – Vagy: Mit igyunk? – Vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik, a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Mt 6:31-33.

Az előző alkalommal az Apostoli Hitvallásból a „Hiszek egy Istenben” mondatot vizsgáltuk meg. Ma nézzük meg, mit jelent az, hogy Isten, akiben hiszünk „Mindenható Atya.” Tulajdonképpen két állítás fogalmazódik meg itt: Isten mindenható, és Isten Atya.
Hogyan is kell értenünk az Isten mindenhatóságát? Ezzel kapcsoltban sokféle félreértés él az emberekben. Ezért először egy határvonalat szeretnék húzni és arról szólni, hogy mit nem jelent Isten mindenhatósága. Majd pedig Isten mindenhatóságának helyes értelmezéséről fogok beszélni, végül pedig arról, hogy mit jelent az, hogy Istent Atyának szólíthatjuk.
1.      Isten mindenhatóságával kapcsolatos félreértések.
 „Tetszett a mindenható Istennek…” Ezzel a mondattal szokták kezdeni azokat a gyászjelentéseket, amikor váratlan, rejtélyes korai vagy erőszakos halállal távozott valaki az élők sorából. „Tetszett a mindenható Istennek…”, hogy ezt és ezt a valakit ilyen vagy olyan körülmények között elszólítsa. Ez az udvariasnak tűnő, de a lényeget mégis kikerülő mondat áll rajta a gyászjelentéseken, pedig igazából helyesebb lenne azt mondani, hogy Istennek egyáltalán nem tetszett. Nem tetszett neki, hogy elgázoltak egy gyermeket, nem tetszett neki, hogy valaki meghalt magányosan, úgy hogy szomszédok és az ismerősei sem vették észre, nem tetszett neki, hogy egy fiatal a kábítószer rabjává lett és a túladagolás vetett véget az életének. Ezekben az esetekben a „Tetszett a mindenható Istennek” formula egyenesen arra szolgál, hogy Istent tegye felelőssé. Egyenesen kötelességmulasztással vádolja Őt, hogy nem figyelt oda eléggé, amikor valamely szörnyű esemény bekövetkezett.
Vannak persze más alkalmak is, amikor hajlamosak vagyunk rá, hogy a Mindenható Istenre hivatkozzunk. Amikor beleütközünk saját korlátainkba, amikor a tudomány, a technika, a gazdaság és a politika terén nem jutunk dűlőre. Amikor a körülmények bonyolultsága láttán a tudósok is csak tehetetlenül tárják szét a kezüket: Amikor a viszonyok zavarossá válnak, amikor véget ér a tudományunk, amikor csődöt mondanak a képességeink és lehetőségeink, akkor még az ateisták is a Mindenhatóra hivatkoznak. A hézagokat kitölteni tehát alkalom adtán Isten is megfelel. A veszélyben, a bajban és szükségben jól jön a segítsége.
Van, amikor pedig maguk a vallásos emberek is félreértik Isten mindenhatóságát, és elrettentő módon beszélnek róla. Isten mindnet tud, mindenre képes, és Ő megteszi, amit akar. Sőt egyes teológusok ennél is tovább mennek, és úgy értelmezik Isten mindenhatóságát, hogy mindent, ami csak történik, közvetlenül maga Isten irányít. Egy ilyen, hatalmát korlátlanul és kizárólagosan gyakorló, abszolút mértékben mindenható Isten mellett többé senki sem valósíthatja meg saját akaratát. E felfogás szerint az embernek így már csak szolgai akarata lehet, keze meg van kötözve, nem marad számára más, mint a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság gyötrelmes érzése.
Az Isten mindenhatóságának hamis értelmezéseit összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a mindenható Istent nem lehet sem hamis cégérként, sem hézagpótlóként használni, de úgy sem lehet rá tekinteni, mint, Aki mindent egyedül visz végbe, és elfojt minden egyéni kezdeményezést, elnyom minden önállóságot.
2.      Isten mindenhatóságának helyes értelmezése.
Isten mindenhatóságával kapcsolatban a hívő emberekben is felmerülnek kérdések: Ha Isten mindenható, miért nézi tétlenül milliók szenvedését? Ha Istené tényleg minden hatalom, akkor mért nem akadályozza meg a gonoszság, a bűn féktelen áradását a világban? Ha Isten valóban korlátlan Úr, hogyan tűrheti gyermekek éhezését, népek kiirtását, vagy a természet iszonyú pusztítását? Miért nem lép közbe?
Ezek a mi emberi kérdéseink, de Isten nem a mi észjárásunk szerint tevékenykedik. Ő végtelenül szabad, vagy ahogy Kálvin mondja: „szuverén Úr”. Engedi magát Igéjén és Szentlelkén keresztül megismerni az ember számára, de nem engedi magát semmilyen képbe, vagy elképzelésbe bezárni. Mert az, hogy mindenható azt is jelenti, hogy tökéletesen szabad.
Isten mindenhatósága annyit jelent, mint Isten szabadsága. Vagyis a mindenható Isten korlátlan Úr, ura önmagának, és ura mindennek, ami csak létezik.
De Isten szabadsága azt is jelenti, hogy Ő arra is képes, hogy saját hatalmát a maga akaratából korlátozza, és határok közé szorítsa és azt ne kötöttség nélkül és ellenőrizetlenül gyakorolja. Isten nem engedi át magát valamiféle önfegyelem nélküli hatalmi mámornak.
Istennek ez az önkorlátozása több dologban is megmutatkozik. Először is abban, hogy Isten saját magán kívül és maga mellett enged egy tőle megkülönböztethető valóságot létrejönni. A teremtést követően Isten már nincs egyedül. Most már ott vannak teremtményei, akikre szüntelen tekintettel kell lennie, akiknek létével, sőt ellenállásával is számolnia kell. A Teremtő mellett, a teremtmény is igényel magának egy bizonyos szabadságot. Isten pedig kész rá, hogy önmagát korlátozza az ember kedvéért. Isten a saját hatalmából kész volt kölcsön adni az általa alkotott embernek, amikor rábízta a teremtett világot, hogy bölcs sáfárként uralkodjon benne. Isten megadta az embernek ehhez a szolgálathoz szükséges szabadságot, és ezzel azt a kockázatot is vállalta, hogy az ember ellene fordul.
 Mi földi szülők is így teszünk, amikor gyermekünk kedvéért örömest áldozzuk fel saját szabadságunknak egy darabját és felette gyakorolt hatalmunkat is, készségesen vállaljuk a gyermekneveléssel járó kötelezettségeinket és a korlátokat. Ugyanígy tesz Isten is velünk, felnőtt gyermekeivel, önként lemond a maga teljes korlátlan hatalmáról. 
Ezért a háborúk, éhínségek, ártatlan milliók halála, minden bűn és gonoszság eredője nem az Isten, hanem a tőle kapott hatalmával a bűneset óta visszaélő ember. Mert Isten nem előidézi a rosszat, de olykor engedi átélnünk, hogy milyen az, amikor nélküle a magunk feje után megyünk. Babits Mihály írta az első világháború idején hasonló kérdéseken töprengve Zsoltár gyermekhangra című versében: „Ő az Áldás, Ő a béke nem a harcok istensége. Ő nem a véres Isten: az a véres Isten nincsen. Kard, ha csörren, vér, ha csobban, csak az ember vétkes abban.”
A második dolog az, hogy Isten megismerteti magát az emberrel, és ennek során kilép önmagából. Megszólít bennünket és kijelenti magát nekünk, s miközben a maga lényét tudtul adja, ki is szolgáltatja magát, bizonyos értelemben a kezünkre adja magát, sebezhetővé válik és vállalja a kockázatot, hogy az ember visszaél mindazzal, amit közöl vele. A megszólaló, magát kijelentő Isten a maga mindenhatóságának egy darabjáról is lemond.
Végül pedig Isten önkijelentése eljut a csúcsra, és éppen ezzel korlátozza tejhatalmát a minimumra. Otthagyja a mennyet, aláereszkedik a földre és maga is teremtménnyé, emberré lesz, gyermekké, kiszolgáltatott csecsemővé. Akit az egek sem képesek befogadni, a jászolban fekszik, csak egy picinyke helyet igényel magának a földön, elég neki egy eldugott sarok egy istállóban. A légmélyebb alászállásban és a legteljesebb önkorlátozásban is „dicső király” marad, és a kereszten vívja meg legnehezebb harcát. Aki pedig a bűnt és a halált legyőzte, méltán nevezi magát „Úrnak” és „Mindenhatónak”. Isten mindenhatósága a szeretetben öltött alakot, mert Isten az Ő mindenhatóságát értünk gyakorolja.
Isten az Ő önkijelentésében is korlátozza hatalmát és mindenhatóságát, ezért nem akar senkit erőszakosan megtéríteni vagy megmenteni. „Nem tör be, hanem az ajtón kívül áll”, és csendesen kopogtat. A döntés lehetőségét meghagyja nekünk, hogy bebocsátjuk-e hajlékunkba, vagy elutasítjuk Őt. Ha viszont bebocsátást nyer, ezzel elért mindnet: meghódította a szívünket, szeretete felébresztette a mi viszont-szeretetünket. Isten mindenhatósága tehát akkor éri el a célját, ha őt „Atyának” nevezzük, egészen bizalmasan, a „belső kamránkban”, de úgy is, mint egyház, közösen és nyilvánosan: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…”
Ha a világ szörnyűségeire nézünk, ha a bűn pusztító erejére tekintünk, ha a magunk kétségeire figyelünk, könnyű elbizonytalanodni Isten mindenhatóságában és atyai jóságában. De ha a Golgota keresztjére vetjük pillantásunkat, megerősödhetünk a mindenható Istenbe vetett bizodalmunkban. Sehol máshol nem mutatja meg ragyogóbban Isten a maga mindenekfelett való hatalmát és az Atyai szeretetét, mint a keresztfán.
Amikor a rémisztő hírek hallatán, a híradó sokkoló képei láttán, kételyek merülnek fel bennünk Isten mindhatóságával kapcsolatban, jusson eszünkbe, hogy nem Ő az oka a rossznak és gonoszágnak, de ő az, aki egyedüli Úr a bűn felett, mert már a Golgotán győzelmet vett a gonoszág és a halál erői felett. Az Atya világkormányzása azonban nem a mi kompetenciánk.
A „Minden6ó” című filmben, a vígjáték főhőse egy kudarcot kudarcra halmozó fiatalember, aki úgy érzi, Isten nem jól irányítja a dolgokat, bezzeg, ha egy kicsit a helyére kerülhetne. Isten átadja neki egy hétre a világ feletti uralmat, amit főhősünk ki is használ kénye kedve szerint rendesen. Barátnője elcsábítására közelebb hozza a Holdat a Földhöz, karrierje érdekében nevetségessé teszi riválisát, és hogy a hozzá érkező milliónyi kérést egyszerűen elintézze, mindegyiket teljesíti, például azt is, hogy mindenki aki, kéri, teli találatos legyen a lottón. A dolgok azonban túl hamar összekuszálódnak. A közelebb hozott Hold szörnyű természeti katasztrófát eredményez a fél világon. A teljesített kérések kioltják egymást, és a rengeteg lottó ötössel csak pár centet lehet nyerni. A végén ő is, és mi nézők is belátjuk, hogy a világ feletti uralom nem az ember kezébe való. Jobb azt meghagyni Istennek.
Tudjuk jól, hogy a történelem során mindig, amikor az ember azt hitte magáról, hogy „övé az ország, a hatalom és a dicsőség”, abból csak háború, éhezés és szenvedés lett.  A legsötétebb diktatúrák királyai, vezérei és pártfőtitkárai mind azt képzelték magukról, hogy mindenhatók, és hol vannak ma? „Sic transit gloria Mundi” (Így múlik el a világ dicsősége) – tartja a régi latin mondás.
Akiben mi hiszünk, a Mindenható Atya, ő az akiről a zsoltáros azt mondja: „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók. Mert ő vetette meg alapját a tengereken, ő rögzítette a folyókon.” (Zsolt 24:12).
3.      Mit jelent az, hogy Istent Atyának szólíthatjuk?
A Heidelbergi Káté 26. kérdésében adja meg a feleletet arra, hogy miért szólíthatjuk Istent Atyánknak. „Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet  minden benne levő dolgokkal egyetemben a semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által most is fenntartja és igazgatja, az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám, akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy minden testi és lelki szükségemet be fogja tölteni, sőt mindazt a rosszat is, ami e siralomvölgyben rám bocsát, a javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.”
Születésünktől fogva mi emberek csak teremtményei vagyunk Istennek, de nem gyermekei. A Szentírás szerint egyedül Jézus az, aki nem genetikai, hanem teológiai értelemben, az Atyától született, Tőle származik. Ezért egyedül ő jogosult arra, hogy Istent Atyának szólítsa. Minket az Atya, Jézus Krisztus helyettes elégtételéért, bűneinkért bemutatott áldozatáért fogad hit által az Ő gyermekeivé. A János evangéliuma azt mondja, hogy akik befogadták Krisztust, „azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazokat, akik hisznek az ő nevében.” (Jn 1:12).
Óriási vigasztalás van abban a tényben, hogy a világot teremtő Isten „az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám”. Az élet minden helyzetében olyan belső tartást, elveszíthetetlen békességet, összetörhetetlen reménységet ad ez a hívő embernek, amit sehol máshol nem lehet megszerezni, és semmi mással nem lehet pótolni. Mert, ha ez igaz, hogy Isten a mindenható Atya, akkor minket nem a véletlen, vagy az ősrobbanás lökött bele az emberlétbe.
Nem a csillagok járása határozza meg, hogy mi történjék velünk, nem a sors szeszélye játszik a mi porszemnyi életünkkel, hanem a szerető mennyei Atyánk alkotott, nekünk küldetésünk van ezen a világon, tartozunk egy néphez, egy egyházhoz, egy gyülekezethez, egy családhoz, és nem vagyunk gazdátlanok, kiszolgáltatottak soha egy pillanatra sem! A halál sötétjén az atyai kéz vezet át, a túloldalon vár az atyai ház, amelyről Jézus azt mondta, hogy ott sok lakhely van, s ő ott helyet készít nekünk.
Mennyi felesleges szorongástól, félelemtől, aggodalmaskodástól szabadít meg minket ez a mondat, ha hittel ki tudjuk mondani: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.” Ha minden az Ő atyai kezéből jön, akkor mindennek van értelme és célja, ami velünk történik, még azoknak a szenvedéseknek is, amik teljesen érthetetlennek tűnnek előttünk. Ha először keresnénk az Ő országát és igazságát, azaz az Ő akaratát, a Vele való közösséget, akkor átélnénk, hogy az Ő Atyai kezéből, szeretetéből nem ragadhat ki senki és semmi. Bízzuk hát rá magunkat, szeretteinket, egyházunkat, hazánkat és a világot hittel a mindenható Atyára, hogy ez a hitvallási tétel többé ne csak tan, hanem élettapasztalat legyen számunkra. Az Atyaisten gondviseléséről szól a dicséret szava is: „Istenre bízom magamat, / Magamban nem bízhatom, / Ő formált s tudja dolgomat, / Lelkemet ezzel bíztatom. / E világ szép formája / Az ő keze munkája. / Mit félek? – mondom merészen: / Istenem és Atyám lészen.” (269. dics. 1.v.). Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.

„Hiszek egy Istenben” – „Credo in Deum”

AZ APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA - (1.)

 „Hiszek egy Istenben” – „Credo in Deum”
Olvasmány: Zsid 11:1-6.
„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” Zsid 11:6.

1.                 Mit jelent a „Hiszek” szó a Hitvallás kezdetén?
A Hitvallás legelső szava tehát ez: „Hiszek”. Ez az a láthatatlan fonal, amire, mint a gyöngyök a selyemszálra, föl vannak fűzve hitvallásunk egymást követő tételei: Hiszek Istenben, az Atyában, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek Szentlélekben, hiszek egy egyházat, hiszem a bűnök bocsánatát és az örök életet.
Hiszek egy Istenben.” Ez a kijelentés az, ami mind a mai napig leginkább megosztja az embereket. Ennek oka, hogy az egyik oldalon az Isten létét tagadók racionálisan, észérvekkel, tudományos kísérletek és bizonyítékok segítségével próbálják állításukat igazolni, míg a másik oldalon az Istenben hívők azt mondják, hogy Istent csak hit által lehet megismerni, tehát nem érzékszerveinkkel tapasztalható módon.
Nem véletlenül kezdődik a „Hiszek” szóval a Hitvallás. Isten létéről beszélni hit nélkül lehetetlen és értelmetlen dolog. Az Isten megismerésének, az Istenről való beszédnek a kiindulópontja és alapfeltétele a hit. Ugyanis filozófiai okfejtéssel, ami értelmünkhöz kötött, vagy látással, hallással, szaglással, ízleléssel, ami érzékelő szerveinkhez kötött lehetetlen felfogni azt, aki túl van az érzékelhetőn, az igazolhatón, a bizonyíthatón. A hinni nem akaró emberek számára nem lehetetlen elmagyarázni vagy bebizonyítani Isten létét, szeretetét, hatalmát, mert ezeket is csak hit által lehet megtapasztalni.
A látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás és az egyensúlyérzék nem vezet el minket Istenhez. A hit így tulajdonképpen nem más, mint az ember hetedik érzékszerve, amivel Isten létét képes felfogni. Nincs más módja az Isten megismerésének, csak a hit. Aki komolyan gondolja, hogy Isten létéről meg akar győződni, annak a Biblia tanítása szerint: „… hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsid 11:6). A hit Isten ajándéka, amit Ő azért ad, hogy megismerhessük Őt. A hit ajándéka pedig az Isten Igéjének hirdetéséhez van kötve. „A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róm 10:17). Aki igazán komolyan gondolja, hogy Ő hinni akar, és szeretne meggyőződni Isten létéről, annak nem kell mást tennie, mint hallgatnia Isten Igéjének hirdetését, s közben Isten meg fogja őt ajándékozni hittel.
Aki azonban tudományos módszerekkel, vagy filozófiai okoskodásokkal közeledik Istenhez, az mindig zsákutcába jut. Mivel pedig Isten léte vagy nem léte ilyen módon nem bizonyítható, ezért az Ő tagadása vagy elvetése sem lehetséges más módon csak hit által. Vagyis azt kell, hogy mondjuk az ateisták is hívők, csak ők az Isten nemlétében hívők.
Nézzük meg most elsőször azt, hogy miben hisznek az Isten létét tagadók, majd pedig azt, hogy miért és kiben hiszünk mi.
a.)               Mit vallanak az Isten létét tagadók?
Ha egy képzeletbeli riport során megkérdezhetnénk az ateizmus jeles képviselőit, akkor nagyjából a következő válaszokat kapnánk:
A filozófus, Feuerbach ezt mondaná: „Akit istennek szokás nevezni, nem más, mint az ember önmaga kivetítése. Amit az ember bensőleg érzékel, kíván, remél, azt vetíti ki önmagából, fel a transzcendens magasságokba. Amit pedig odafent lát, az csupán saját vágyálmainak a képe, akit aztán istenként imád. Az isteni lényeg nem más, mint az ember lényege, tehát az ember nem egy valóságos, létező Istenhez fordul, hanem a saját óriásira nagyított tükörképéhez”.
A szociológus és ideológus Karl Marx ezt mondaná: „Isten valóban nem létezik. Csupán a hatalmasok, a gazdagok, az elnyomók találták ki, hogy a saját alantas céljaikra használják fel. Az istenhit, a vallás a nép ópiuma, amit a szegények beszívnak, hogy az álmok világába ringassák magukat. Mindaddig, amíg az ember vallásos, vagyis fogyasztja az ópiumot, a mennyországgal vigasztalja magát, ahol majd – úgy reméli – kárpótlást kap mindenért, amit a földön nélkülöznie kellett. Mindaddig, amíg az ember vallásos, és szívja az ópiumot, nem képes védekezni azok ellen, akik folyamatosan kizsákmányolják, A vallás ópium-mámorában a kizsákmányoltak meghosszabbítják rabszolgaságukat, virágokkal díszítik bilincseiket, és képtelenek rá, hogy láncaikat leszaggassák.”
A pszichiáter Sigmund Freud szerint: „Isten többé számomra sem létezik. Zsidó szüleim ugyan meg akartak győzni Isten létezéséről, – s gondolom, te Karl, szintén átélted ezt, – de időközben rájöttem az istenhit jelenségének világos, pszichológiai magyarázatára. Az a bizonyos kiszámíthatatlan, felhőkön trónoló, parancsokat osztogató, tekintélyt követelő Isten, ez az idegen, félelmetes Isten valójában nem más, mint földi szüleink felnagyított, eltorzított képe. Ha valakinek az apja hirtelen haragú, könnyen büntető, lobbanékony természetű volt, az Istent is úgy fogja tekinteni, mint aki villámokat szór az égből. Akit az anyja állandóan dédelgetett, örökké túlféltett, miatta egyfolytában aggódott, az az Istenben is egy kényeztető, babusgató nagypapafigurát lát majd. Isten tehát a gyermekkori élményeink, a szüleinkkel kapcsolatos tapasztalataink produktuma, semmi több. Létezni ugyan nem létezik, mégis uralkodik rajtatok. Ezért igyekeztek elfojtani mindent, elsősorban szexuális vágyaitokat, mert féltek a büntetéstől, amit ez az apa-óriás és anya-óriás isten szabhat ki rátok.”
b.)              Mit vallunk mi, amikor azt mondjuk: „Hiszek”?
A válasz, bár elsőre nehéznek tűnik, tulajdonképpen mégis nagyon könnyű. Egyszerűen arról van szó, hogy hiszünk, mivel megismertünk valakit, aki nagyobb nálunk, aki felettünk áll, aki egészen más, mint mi, és aki mégis megért, elfogad, szeret és tanácsol minket. És ez a Valaki nem más, mint a Szentháromság, egy örök Isten, aki a Bibliában kijelenti magát nekünk. Ilyen egyszerű a válasz, de most nézzük meg azt is, hogy mire alapozzuk ezt az állításunkat.
Azért hiszek, mert megismertem.
A megismerés legelemibb formája az élmény. Nem kell hozzá se természettudományos bizonyíték, se filozófiai érv. Amit megélünk, az olyan ismeretté válik bennünk, ami az énünktől elválaszthatatlan. Ezt nem lehet megtanítani, sem megtanulni, ezt csak átélni lehet. Ez a megismerés legmeggyőzőbb útja. Amit magam láttam, hallottam, tapasztaltam, azt se cáfolni, se elvitatni nem lehet. Pál apostolt soha nem lehetett megingatni abban, hogy megjelent neki a Damaszkuszba vezető úton a feltámadott Jézus. Az élmény a megismerés ösztönös útja, a tanulás és az adatgyűjtés a megismerés tudományos útja. A hit azonban a megismerésnek ezeket az ablakait még szélesebbre tárja. A hit nemcsak a dolgokat és tényeket ismeri fel, nemcsak a bennük és mögöttük megbúvó lehetőségeket ragadja meg, hanem a tények és tapasztalatok végső okát és okozóját is meglátja. Az élményben tapasztaljuk, az ismeretben számba vesszük a tényeket, az intuícióban megpillantjuk a lehetőségeket, a hitben viszont megragadjuk a végső valóságokat.
A Heidelbergi Káté 21. kérdésében nagyon szépen megfogalmazza számunkra azt, hogy mi az igaz hit:
„Nemcsak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbeli bizalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért.”
A hit nem csak egy eszme vagy ideológia, mint az ateizmus. Ha azt mondjuk, hiszünk, de Isten gondviselő szeretetéből, kegyelméből, jóságából semmit meg nem tapasztaltunk, akkor ez csak elméleti hit, de nem egy élő személlyel való közösség. Isten megismerése sohasem egy pusztán intellektuális, vagy emocionális tevékenység. A Biblia szerint megismerni valakit, annyit tesz, mint azonosulni, eggyé válni vele.  A hit a megismerés végső útja, legteljesebb szintje, és, ha mi közeledni akarunk Istenhez, ez nem is lehetséges másként, csak hit által.
2.                 Mit jelent az „egy Istenben” kifejezés?
Eddig inkább arról beszéltünk, amivel hiszünk. A hit képességéről, ajándékáról, lehetőségéről. Vagyis az eddigiekben arról volt szó, hogy mit jelent az, hogy Isten a hitünk alanya, mert nélküle még hinni sem volnánk képesek. Most pedig Istenről, mint a hitünk tárgyáról fogunk beszélni. Lássuk tehát azt, hogy mit hiszünk, hogy kiben hiszünk.
Magyarul azt mondjuk: „Hiszek egy Istenben”, de az eredetiben ez így hangzik: „Credo in Deum”, azaz nincs benne az egy számnév. A hangsúly a hitvallásban nem azon van, hogy mi a sok-istenhívő vallásokkal szemben csak egyetlen létező Isten valóságáról tudunk, hanem azon, hogy ki ez az Isten. Mert ha őt úgy ismerjük meg, mint a mi mennyei Édesatyánkat, aki bennünket is megteremtett, rólunk is gondot visel: úgy, mint a mi Megváltó Jézusunkat, aki értünk emberré lett, szenvedett, meghalt és feltámadott, s úgy, mint az Atyának és a Fiúnak Lelkét, aki minket is vezet, akkor nem is lehet kétségünk afelől, hogy nincs rajta kívül Isten.  Aki azonban nem találkozott Istennel úgy, ahogyan azt nekünk a szentírás mondja Jézus Krisztusban, az a legjobb szándéka ellenére sem képes hinni, legfeljebb bálványokat imádni. A János evangéliuma ezzel a mondattal kezdődik: „Isten soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van az jelentette ki Őt.” (Jn 1:18). Az ember sokszor kitalálhat magának Isteneket, olyanokat, amelyeket az ember vetít ki magából, amelyekkel lehet kábítani a népet, amelytől lehet rettegni. De mi nem egy ilyen istenben hiszünk, hanem abban, akiből nincs, és nem is lehet még egy, aki egészen egyedülálló, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek szerető hármasságában létezik öröktől fogva, és aki mégsem akart megmaradni önmagában, hanem világot teremtett és annak élére állított minket, hogy velünk közösségbe lehessen. Amikor pedig ezt a közösséget tönkre tette a bűn, akkor mindent megtett, még Fiát is feláldozta azért, hogy általa ez a kapcsolat újra helyreálljon. De ez csak azok életében lesz valóság, akik hisznek. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16). Mindenkiért odaadta Isten Jézust a kereszten, de csak azoknak van örök élete, akik hisznek benne. Senki sem mehet az Atyához, csak Jézus által. Hinni az egy Istenben ezért nem lehet Jézus Krisztus elfogadása nélkül.
Végül még egy részletre érdemes odafigyelni az Apostoli Hitvallás szövegével kapcsolatban. Nem azt mondjuk, hogy hiszem az Istent, hanem ezt: hiszek egy Istenben. A Hitvallás harmadik részében sok tárgyesetet használunk: hiszem az anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását, hiszem az örök életet. Ezek tárgyi megállapítások.  A Hitvallás első szava azonban egy személyes vallomás. Nem mindegy, hogy a vőlegény azt mondja mennyasszonyának, hogy én szeretem a női nemet, vagy azt, hogy szeretem ezt a nőt.
A „hiszek” azt fejezi ki, hogy összetartozunk. Ezt csak az mondhatja őszintén és komolyan, aki folytatni is tudja a mondatot, hogy „mindenható Atyában”, akinek Jézus által én is gyermekévé lettem.
De jó lenne, ha így tudnánk hinni! Van, aki azt mondja, én nem tudok így hinni. Hinni nem tudni kell, hanem hinni szabad. Higgy! Itt nem olyan cselekvésre szólíttatunk fel, és nem olyasmivel terheltetünk meg, ami túlhaladja az erőnket. Senki sem mondhatja azt, hogy ő nem tud hinni, mert hinni nem kell, nem tudni kell, hanem szabad. Amikor Isten azt mondja: higgy Jézus Krisztusban, akkor ezzel mintegy engedélyt ad arra, hogy elfogadjuk magunk számára mindazt, amit Ő érettünk Jézus Krisztusban tett. „Hiszek”: ez a legnagyobb „szabad”-ság. A gyengéknek, a kételkedőknek, a hitetleneknek is szabad hinni! Sőt éppen ezek értik meg leghamarabb, hogy szabad. Neked is szabad! Hiszen érted is jött Jézus! Neked is szabad ezt mondani: „Hiszek egy Istenben”.
Adja meg nekünk az Úr, hogy Őt, mint egyedüli Urunkat és Istenünket hit által egyre jobban megismerjük, hogy ez a hit a Vele való közösségünkben, imádságban, igeolvasásban erősödjön, hogy a Neki való engedelmességben, szolgálatban gyümölcsözzön, és hogy ez a hit egyszer színről-színre látássá változzék, hogy miénk legyen mindaz „amit szem nem látott, fül nem halott, és embernek szíve meg sem sejtett.” (1Kor 2:9). Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.