"Mindenható Atyában…" – "Patrem omnipotentem…"

AZ APOSTOLI HITVALLÁS MAGYARÁZATA - (2.)

 „Mindenható Atyában…” – „Patrem omnipotentem…”

Olvasmány: Zsolt 24:1-10.

„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – Vagy: Mit igyunk? – Vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik, a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” Mt 6:31-33.

Az előző alkalommal az Apostoli Hitvallásból a „Hiszek egy Istenben” mondatot vizsgáltuk meg. Ma nézzük meg, mit jelent az, hogy Isten, akiben hiszünk „Mindenható Atya.” Tulajdonképpen két állítás fogalmazódik meg itt: Isten mindenható, és Isten Atya.

Hogyan is kell értenünk az Isten mindenhatóságát? Ezzel kapcsoltban sokféle félreértés él az emberekben. Ezért először egy határvonalat szeretnék húzni és arról szólni, hogy mit nem jelent Isten mindenhatósága. Majd pedig Isten mindenhatóságának helyes értelmezéséről fogok beszélni, végül pedig arról, hogy mit jelent az, hogy Istent Atyának szólíthatjuk.

1.      Isten mindenhatóságával kapcsolatos félreértések.

 „Tetszett a mindenható Istennek…” Ezzel a mondattal szokták kezdeni azokat a gyászjelentéseket, amikor váratlan, rejtélyes korai vagy erőszakos halállal távozott valaki az élők sorából. „Tetszett a mindenható Istennek…”, hogy ezt és ezt a valakit ilyen vagy olyan körülmények között elszólítsa. Ez az udvariasnak tűnő, de a lényeget mégis kikerülő mondat áll rajta a gyászjelentéseken, pedig igazából helyesebb lenne azt mondani, hogy Istennek egyáltalán nem tetszett. Nem tetszett neki, hogy elgázoltak egy gyermeket, nem tetszett neki, hogy valaki meghalt magányosan, úgy hogy szomszédok és az ismerősei sem vették észre, nem tetszett neki, hogy egy fiatal a kábítószer rabjává lett és a túladagolás vetett véget az életének. Ezekben az esetekben a „Tetszett a mindenható Istennek” formula egyenesen arra szolgál, hogy Istent tegye felelőssé. Egyenesen kötelességmulasztással vádolja Őt, hogy nem figyelt oda eléggé, amikor valamely szörnyű esemény bekövetkezett.

Vannak persze más alkalmak is, amikor hajlamosak vagyunk rá, hogy a Mindenható Istenre hivatkozzunk. Amikor beleütközünk saját korlátainkba, amikor a tudomány, a technika, a gazdaság és a politika terén nem jutunk dűlőre. Amikor a körülmények bonyolultsága láttán a tudósok is csak tehetetlenül tárják szét a kezüket: Amikor a viszonyok zavarossá válnak, amikor véget ér a tudományunk, amikor csődöt mondanak a képességeink és lehetőségeink, akkor még az ateisták is a Mindenhatóra hivatkoznak. A hézagokat kitölteni tehát alkalom adtán Isten is megfelel. A veszélyben, a bajban és szükségben jól jön a segítsége.

Van, amikor pedig maguk a vallásos emberek is félreértik Isten mindenhatóságát, és elrettentő módon beszélnek róla. Isten mindnet tud, mindenre képes, és Ő megteszi, amit akar. Sőt egyes teológusok ennél is tovább mennek, és úgy értelmezik Isten mindenhatóságát, hogy mindent, ami csak történik, közvetlenül maga Isten irányít. Egy ilyen, hatalmát korlátlanul és kizárólagosan gyakorló, abszolút mértékben mindenható Isten mellett többé senki sem valósíthatja meg saját akaratát. E felfogás szerint az embernek így már csak szolgai akarata lehet, keze meg van kötözve, nem marad számára más, mint a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság gyötrelmes érzése.

Az Isten mindenhatóságának hamis értelmezéseit összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a mindenható Istent nem lehet sem hamis cégérként, sem hézagpótlóként használni, de úgy sem lehet rá tekinteni, mint, Aki mindent egyedül visz végbe, és elfojt minden egyéni kezdeményezést, elnyom minden önállóságot.

2.      Isten mindenhatóságának helyes értelmezése.

Isten mindenhatóságával kapcsolatban a hívő emberekben is felmerülnek kérdések: Ha Isten mindenható, miért nézi tétlenül milliók szenvedését? Ha Istené tényleg minden hatalom, akkor mért nem akadályozza meg a gonoszság, a bűn féktelen áradását a világban? Ha Isten valóban korlátlan Úr, hogyan tűrheti gyermekek éhezését, népek kiirtását, vagy a természet iszonyú pusztítását? Miért nem lép közbe?

Ezek a mi emberi kérdéseink, de Isten nem a mi észjárásunk szerint tevékenykedik. Ő végtelenül szabad, vagy ahogy Kálvin mondja: „szuverén Úr”. Engedi magát Igéjén és Szentlelkén keresztül megismerni az ember számára, de nem engedi magát semmilyen képbe, vagy elképzelésbe bezárni. Mert az, hogy mindenható azt is jelenti, hogy tökéletesen szabad.

Isten mindenhatósága annyit jelent, mint Isten szabadsága. Vagyis a mindenható Isten korlátlan Úr, ura önmagának, és ura mindennek, ami csak létezik.

De Isten szabadsága azt is jelenti, hogy Ő arra is képes, hogy saját hatalmát a maga akaratából korlátozza, és határok közé szorítsa és azt ne kötöttség nélkül és ellenőrizetlenül gyakorolja. Isten nem engedi át magát valamiféle önfegyelem nélküli hatalmi mámornak.

Istennek ez az önkorlátozása több dologban is megmutatkozik. Először is abban, hogy Isten saját magán kívül és maga mellett enged egy tőle megkülönböztethető valóságot létrejönni. A teremtést követően Isten már nincs egyedül. Most már ott vannak teremtményei, akikre szüntelen tekintettel kell lennie, akiknek létével, sőt ellenállásával is számolnia kell. A Teremtő mellett, a teremtmény is igényel magának egy bizonyos szabadságot. Isten pedig kész rá, hogy önmagát korlátozza az ember kedvéért. Isten a saját hatalmából kész volt kölcsön adni az általa alkotott embernek, amikor rábízta a teremtett világot, hogy bölcs sáfárként uralkodjon benne. Isten megadta az embernek ehhez a szolgálathoz szükséges szabadságot, és ezzel azt a kockázatot is vállalta, hogy az ember ellene fordul.

 Mi földi szülők is így teszünk, amikor gyermekünk kedvéért örömest áldozzuk fel saját szabadságunknak egy darabját és felette gyakorolt hatalmunkat is, készségesen vállaljuk a gyermekneveléssel járó kötelezettségeinket és a korlátokat. Ugyanígy tesz Isten is velünk, felnőtt gyermekeivel, önként lemond a maga teljes korlátlan hatalmáról. 

Ezért a háborúk, éhínségek, ártatlan milliók halála, minden bűn és gonoszság eredője nem az Isten, hanem a tőle kapott hatalmával a bűneset óta visszaélő ember. Mert Isten nem előidézi a rosszat, de olykor engedi átélnünk, hogy milyen az, amikor nélküle a magunk feje után megyünk. Babits Mihály írta az első világháború idején hasonló kérdéseken töprengve Zsoltár gyermekhangra című versében: „Ő az Áldás, Ő a béke nem a harcok istensége. Ő nem a véres Isten: az a véres Isten nincsen. Kard, ha csörren, vér, ha csobban, csak az ember vétkes abban.”

A második dolog az, hogy Isten megismerteti magát az emberrel, és ennek során kilép önmagából. Megszólít bennünket és kijelenti magát nekünk, s miközben a maga lényét tudtul adja, ki is szolgáltatja magát, bizonyos értelemben a kezünkre adja magát, sebezhetővé válik és vállalja a kockázatot, hogy az ember visszaél mindazzal, amit közöl vele. A megszólaló, magát kijelentő Isten a maga mindenhatóságának egy darabjáról is lemond.

Végül pedig Isten önkijelentése eljut a csúcsra, és éppen ezzel korlátozza tejhatalmát a minimumra. Otthagyja a mennyet, aláereszkedik a földre és maga is teremtménnyé, emberré lesz, gyermekké, kiszolgáltatott csecsemővé. Akit az egek sem képesek befogadni, a jászolban fekszik, csak egy picinyke helyet igényel magának a földön, elég neki egy eldugott sarok egy istállóban. A légmélyebb alászállásban és a legteljesebb önkorlátozásban is „dicső király” marad, és a kereszten vívja meg legnehezebb harcát. Aki pedig a bűnt és a halált legyőzte, méltán nevezi magát „Úrnak” és „Mindenhatónak”. Isten mindenhatósága a szeretetben öltött alakot, mert Isten az Ő mindenhatóságát értünk gyakorolja.

Isten az Ő önkijelentésében is korlátozza hatalmát és mindenhatóságát, ezért nem akar senkit erőszakosan megtéríteni vagy megmenteni. „Nem tör be, hanem az ajtón kívül áll”, és csendesen kopogtat. A döntés lehetőségét meghagyja nekünk, hogy bebocsátjuk-e hajlékunkba, vagy elutasítjuk Őt. Ha viszont bebocsátást nyer, ezzel elért mindnet: meghódította a szívünket, szeretete felébresztette a mi viszont-szeretetünket. Isten mindenhatósága tehát akkor éri el a célját, ha őt „Atyának” nevezzük, egészen bizalmasan, a „belső kamránkban”, de úgy is, mint egyház, közösen és nyilvánosan: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…”

Ha a világ szörnyűségeire nézünk, ha a bűn pusztító erejére tekintünk, ha a magunk kétségeire figyelünk, könnyű elbizonytalanodni Isten mindenhatóságában és atyai jóságában. De ha a Golgota keresztjére vetjük pillantásunkat, megerősödhetünk a mindenható Istenbe vetett bizodalmunkban. Sehol máshol nem mutatja meg ragyogóbban Isten a maga mindenekfelett való hatalmát és az Atyai szeretetét, mint a keresztfán.

Amikor a rémisztő hírek hallatán, a híradó sokkoló képei láttán, kételyek merülnek fel bennünk Isten mindhatóságával kapcsolatban, jusson eszünkbe, hogy nem Ő az oka a rossznak és gonoszágnak, de ő az, aki egyedüli Úr a bűn felett, mert már a Golgotán győzelmet vett a gonoszág és a halál erői felett. Az Atya világkormányzása azonban nem a mi kompetenciánk.

A „Minden6ó” című filmben, a vígjáték főhőse egy kudarcot kudarcra halmozó fiatalember, aki úgy érzi, Isten nem jól irányítja a dolgokat, bezzeg, ha egy kicsit a helyére kerülhetne. Isten átadja neki egy hétre a világ feletti uralmat, amit főhősünk ki is használ kénye kedve szerint rendesen. Barátnője elcsábítására közelebb hozza a Holdat a Földhöz, karrierje érdekében nevetségessé teszi riválisát, és hogy a hozzá érkező milliónyi kérést egyszerűen elintézze, mindegyiket teljesíti, például azt is, hogy mindenki aki, kéri, teli találatos legyen a lottón. A dolgok azonban túl hamar összekuszálódnak. A közelebb hozott Hold szörnyű természeti katasztrófát eredményez a fél világon. A teljesített kérések kioltják egymást, és a rengeteg lottó ötössel csak pár centet lehet nyerni. A végén ő is, és mi nézők is belátjuk, hogy a világ feletti uralom nem az ember kezébe való. Jobb azt meghagyni Istennek.

Tudjuk jól, hogy a történelem során mindig, amikor az ember azt hitte magáról, hogy „övé az ország, a hatalom és a dicsőség”, abból csak háború, éhezés és szenvedés lett.  A legsötétebb diktatúrák királyai, vezérei és pártfőtitkárai mind azt képzelték magukról, hogy mindenhatók, és hol vannak ma? „Sic transit gloria Mundi” (Így múlik el a világ dicsősége) – tartja a régi latin mondás.

Akiben mi hiszünk, a Mindenható Atya, ő az akiről a zsoltáros azt mondja: „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók. Mert ő vetette meg alapját a tengereken, ő rögzítette a folyókon.” (Zsolt 24:12).

3.      Mit jelent az, hogy Istent Atyának szólíthatjuk?

A Heidelbergi Káté 26. kérdésében adja meg a feleletet arra, hogy miért szólíthatjuk Istent Atyánknak. „Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet  minden benne levő dolgokkal egyetemben a semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által most is fenntartja és igazgatja, az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám, akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy minden testi és lelki szükségemet be fogja tölteni, sőt mindazt a rosszat is, ami e siralomvölgyben rám bocsát, a javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.”

Születésünktől fogva mi emberek csak teremtményei vagyunk Istennek, de nem gyermekei. A Szentírás szerint egyedül Jézus az, aki nem genetikai, hanem teológiai értelemben, az Atyától született, Tőle származik. Ezért egyedül ő jogosult arra, hogy Istent Atyának szólítsa. Minket az Atya, Jézus Krisztus helyettes elégtételéért, bűneinkért bemutatott áldozatáért fogad hit által az Ő gyermekeivé. A János evangéliuma azt mondja, hogy akik befogadták Krisztust, „azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mindazokat, akik hisznek az ő nevében.” (Jn 1:12).

Óriási vigasztalás van abban a tényben, hogy a világot teremtő Isten „az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám”. Az élet minden helyzetében olyan belső tartást, elveszíthetetlen békességet, összetörhetetlen reménységet ad ez a hívő embernek, amit sehol máshol nem lehet megszerezni, és semmi mással nem lehet pótolni. Mert, ha ez igaz, hogy Isten a mindenható Atya, akkor minket nem a véletlen, vagy az ősrobbanás lökött bele az emberlétbe.

Nem a csillagok járása határozza meg, hogy mi történjék velünk, nem a sors szeszélye játszik a mi porszemnyi életünkkel, hanem a szerető mennyei Atyánk alkotott, nekünk küldetésünk van ezen a világon, tartozunk egy néphez, egy egyházhoz, egy gyülekezethez, egy családhoz, és nem vagyunk gazdátlanok, kiszolgáltatottak soha egy pillanatra sem! A halál sötétjén az atyai kéz vezet át, a túloldalon vár az atyai ház, amelyről Jézus azt mondta, hogy ott sok lakhely van, s ő ott helyet készít nekünk.

Mennyi felesleges szorongástól, félelemtől, aggodalmaskodástól szabadít meg minket ez a mondat, ha hittel ki tudjuk mondani: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.” Ha minden az Ő atyai kezéből jön, akkor mindennek van értelme és célja, ami velünk történik, még azoknak a szenvedéseknek is, amik teljesen érthetetlennek tűnnek előttünk. Ha először keresnénk az Ő országát és igazságát, azaz az Ő akaratát, a Vele való közösséget, akkor átélnénk, hogy az Ő Atyai kezéből, szeretetéből nem ragadhat ki senki és semmi. Bízzuk hát rá magunkat, szeretteinket, egyházunkat, hazánkat és a világot hittel a mindenható Atyára, hogy ez a hitvallási tétel többé ne csak tan, hanem élettapasztalat legyen számunkra. Az Atyaisten gondviseléséről szól a dicséret szava is: „Istenre bízom magamat, / Magamban nem bízhatom, / Ő formált s tudja dolgomat, / Lelkemet ezzel bíztatom. / E világ szép formája / Az ő keze munkája. / Mit félek? – mondom merészen: / Istenem és Atyám lészen.” (269. dics. 1.v.). Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.