A Tízparancsolat magyarázata (8. parancsolat)

A Tízparancsolat magyarázata (8. parancsolat)

A tulajdon tisztelete

Olvasmány: Józsué 7, 10-26.

„Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek!” Ef 4, 28.

            Ez is egy olyan keresztyén értékünk, aminek a mai világban nap, mint nap tapasztaljuk a hiányát. Mindennapi életünk szinte már természetes részévé lett a lopás, a mások tulajdonának a megkárosítása. A tv és rádió napi híreinek jó részét mindig a lopások és rablásokról szóló híradások töltik ki. Csak nagy ritkán hallunk olyat, mint a napokban, hogy valaki egy nagyon sok pénzt tartalmazó pénztárcát megtalálva azt gazdájának visszajuttatta. Ma már sokan meglepődnek ezen, egy ilyen hírre felkapják a fejüket, mert sajnos ma már nem természetes a tulajdon tisztelete, nem természetes és magától értetődő, hogy a talált pénztárcát megpróbálom a tulajdonosának visszajuttatni.

            A VIII. parancsolatban olvassuk ezt a rövid felszólítást: „Ne lopj!” (2Móz 20, 15). Isten e parancsolatban védi a tulajdont, és tiltja mások megkárosítását. Sokan csak a magántulajdonra vonatkoztatják e tilalmat, de tudnunk kell, hogy éppúgy vonatkozik a közösre is. A Bibliában a legrettenetesebb büntetést épp azok kapták, akik a köz ellen vétkeztek, mint Ákán (Józsué 7, 10-26) vagy Anániás és Zafira (ApCsel 5, 1-11).

            A tisztességtelen haszon is lopás. Akár kisszerű nyerészkedés a formája, mint pl. amikor az eladásra szánt tejet vagy bort felvizelik, a kotlós alól kivett tojást friss tojásként adják el, a tavalyi diót összekeverik az ideivel stb. Akár nagystílű a szélhámosság, mint pl. amikor valaki sikkasztásra vállalkozik, vagy jóhiszemű emberek pénzét csalja ki valamely ürüggyel.

            A tisztességtelen haszon ellen lép fel Isten Igéje, amikor elrendeli: „Ne kövessetek el jogtalanságot az ítélkezésben, sem a hosszmérték, súlymértékek és űrmértékek használatában. Igaz mérlegetek, igaz súlyotok, igaz vékátok és igaz mérőedényetek legyen!” (3Móz 19, 35-36).

            Szép példa a jó igehallgatásra: Londonban megkérdeztek annak idején egy kereskedőt: „miről prédikált tegnap Spurgeon, a nagy igehirdető?” A kalmár így felelt: „Azt már nem is tudom, de az biztos, hogy az igehirdetés után elmentem és a hamis fontjaimat, hamis súlymértékeimet a Temze folyóba dobtam!”

            A talált tárgyak és pénzek sem illetnek meg bennünket: valaki siratja, valakinek nagyon hiányzik az, amit elveszített. Ebben az esetben is érvényes Jézus parancsa, amit szeretnétek, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is azt tegyétek velük.

            A munkátlan életmód is lopásnak számít, ahogy a magyar nyelv találóan ki is fejezi: „naplopó” valaki. Pál apostol inti a hajdani kisázsiai kikötőváros, Efézus népét, akik megszokták, hogy a kikötőben való bámészkodással, szerencsejátékkal, tétlenséggel töltsék idejüket, és így lopásra kényszerüljenek a létfenntartásukhoz: inkább dolgozzanak, saját kezükkel keressék kenyerüket (Ef 4, 28). A munkátlan életmódon túl lopásnak számít a hanyagul végzett munka, az anyagtékozlás, a selejtgyártás és az el nem végzett munkáért fölvett pénz is.

            Lopásból élni, és úgy gyarapodni? E szánalmas életmódnak éppen az ellenkezője az, amit Isten kíván: adni a szűkölködőnek, jótéteménnyé válni, áldásul lenni, ajándékozni. Képes erre az ember?  A Krisztis követésében – igen. Emlékezzünk Zákeusra: a régi természete szerint harácsoló, önző, erőszakos vámtisztviselő volt. De, amikor Krisztus belépett az életébe, 180 fokos fordulatot vett: „Uram, íme vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és valakitől valamit kizsaroltam, visszaadom neki a négyszeresét!” Méltán mondta neki Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak!” (Lk 19, 1-10).

            A lopás fogalmának meghatározásához a keresztyén etikában többnyire Luther Márton szavait szokták idézni: „Lopás minden olyan haszon, amit másvalakinek a kárán szerez meg az ember. Lopás minden olyan előny, amihez másvalakinek a hátrányára jutunk hozzá.” Isten sehol sem mondja azt, hogy ne igyekezzünk többre, ne akarjunk előre jutni és gyarapodni az anyagiakban, ismeretben, barátokban. Csak bizonyos bibliai szempontokat szem előtt kell tartanunk.

            Az egyik szempont, hogy jussunk előre, törekedjünk többre szellemiekben, anyagiakban, emberségben, és minden másban, de ne egymás kárára. Legyen neked több mint, amennyi van, de ne úgy, hogy elveszed a másiktól, hanem, hogy megtermeled. A haladás végső soron nem az újrafelosztásra, hanem a produktivitásra épül. Ezért mondja Pál. „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Thessz 3, 10). Aki nem akar hozzájárulni a világ gazdagabbá válásához, annak nincs benne létjogosultsága.

            Egy másik szempont, hogy Isten gyermekeiként tudnunk kell, mi az, ami elég, és adott esetben a kevés is elég kell, hogy legyen. Nem az a törekvés végső célja, hogy minél többet szerezzünk.

            Lopáson tehát általában azt értjük, amikor úgy jutunk valamihez, hogy ezáltal másvalaki károsodik. Isten Igéje óv minket ettől, a mások tulajdonának tiszteletére tanít, és azt tanácsolja, hogy tanuljuk meg tőle, mi az elég.

            A tulajdon tiszteletével kapcsolatban Hitvallásunk a Heidelbergi Káté 110. és 111. kérdésében világosan tanít.  „Nem csak azt a lopást és rablást tiltja meg, amelyet a világi felsőbbség is büntet, hanem lopásnak nevezi mindazt a gonosz cselekedetet és szándékot is, amely által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár a jogosság látszata alatt magunkhoz akarjuk ragadni, mint például hamis súly, mérték, árucikk, pénz által, vagy uzsorával, vagy bármi más módon, amit Isten megtiltott. Ehhez számítandó még mindenféle fösvénység és Isten ajándékainak mindenféle haszontalan tékozlása is. Továbbá a 111.: „Azt, hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások velem cselekedjenek, és hűségesen dolgozzam, hogy a szűkölködőnek szükségében segíteni tudjak.”

            A „Ne lopj” parancsolat tehát nemcsak tiltás, hanem bíztatás is egyben. A Biblia a tulajdon tisztelete által arra is tanít minket, hogy a javakat, amikkel rendelkezünk, fogadjuk úgy, mint Isten ajándékát. Hiszen mindent, magát az életet is Istentől kaptuk. A lopásvágy mélyén egyfajta életéhség van. Egyedül a Jézus Krisztussal való közösség szüntetheti meg ezt az éhséget, és többé már nem lopni, hanem adni akarunk. Felismerjük, hogy amink van, az mind Istentől való, egyrészt saját használatra, másrészt, hogy továbbítsuk.

            Az már nagy előrelépés, ha az ember rájön, hogy mindene Istené. Ilyenkor szíve megtelik az Ő dicsőítésével. Pál apostol korholja a korinthusiakat, hogy maguknak tulajdonítják az Úrtól kapottakat: „Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4, 7). Aki nem tudja, hogy mindenét Istentől kapta, az dicsekszik. Aki tudja, hogy mindenét Istentől kapta – dicsőíti Istent. A 24. Zsoltár szavaival élve: „Az Úré a föld, és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.”

            Mindez pedig azt jelenti a hívő ember számára, hogyha minden az Úré, akkor mi, ha egymást lopjuk is meg, valójában Őellene vétünk. Ha a világon egyetlen Gazda van, és mindnyájan az Ő megbízottai, sáfárai vagyunk, akkor a „Ne lopj!” végső soron mindig azt jelenti: ne lopd meg Istent! Tőle veszel el mindent, amit a másiktól próbálsz megszerezni. Hogy ez egészen konkrét legyen, és egy kicsit közelebb jöjjön hozzánk, tekintsük át életünk három területét ebben a vonatkozásban.

            Egyrészt gondolnunk kell arra, hogy a Biblia egyértelműen azt tanítja, hogy mi magunk kétszeresen is Istenéi vagyunk: a teremtés és a megváltás jogán egyaránt. Ő alkotott minket, és mint minden teremtménye fölött, az ember fölött is rendelkezik. A bűn azt jelenti, hogy ez alól próbált kibújni az ember, Isten dicsősége helyett a maga dicsőségét munkálva, s végső soron maga akar Isten helyére lépni. Örök kísértése az embernek, hogy ki akarja lopni magát Isten hatalma alól.

            Másrészt gondolnunk kel a szeretteinkre. Mert nemcsak mi magunk vagyunk mindenestől Istené, hanem azok is, akik hozzánk legközelebb állnak. Benne van a Bibliában, például, hogy a hitvesünk nem a miénk. Nem a tulajdonom, hanem Istentől kaptam ajándékba. Nem sajátíthatom ki, nem lehetek a zsarnoka, ura és parancsolója. Mert neki is ugyanaz az ura és parancsolója, mint nekem. Nem az enyém a gyermekem sem. Isten fenntartja a tulajdonjogot magának a gyermekeink felett is. A gyermek Istené, és nem büszkélkedni kell vele, hanem Istennek kell hálát adni érte.

Végül pedig sokkal komolyabban kell venni azt is, hogy minden javunk Istené. Anyagi javaink, egészségünk, tehetségünk, lehetőségeink, sikereink, fiatalságunk, de épp úgy öregségünk is ajándékká válhat, ha felismertük, hogy minden az Úré. Az Úr mindenkinek többet adott, mint amire feltétlenül szüksége van. Egy részét azért adta nekünk az Úr, hogy magunknak használjuk fel, a többit, pedig azért, hogy tovább adjuk. Azáltal, hogy Isten ránk bíz valamit abból, ami az Övé, bevon minket a maga világfenntartó és gondviselő munkájába.

Isten segítsen el minket annak boldog felismerésére, hogy ha minden az Úré, s ha egyszer mi magunkat is mindenestül az Úrnak adtuk oda, akkor többé nem szorulunk rá, hogy elvegyük a másét, hanem mi adhatunk a magunkéból másoknak. Ámen.

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.