A Tízparancsolat magyarázata (9. parancsolat)

A Tízparancsolat magyarázata (9. parancsolat)

Igazmondás

Olvasmány: Jakab 3,2-12.

„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” 2Móz 20,16.

            Ma az igazmondást, mint keresztyén értéket vizsgáljuk meg. Az igazmondás, mint keresztény érték vizsgálatát hadd kezdjem azzal, hogy a mi református egyházunk hitvallási iratából, a Heidelbergi Kátéból a 112. kérdést felolvasom, amely nagyon világosan és tömören összefoglalja számunkra ennek a kérdéskörnek a lényegét: „Mit kíván a kilencedik parancsolat? Azt, hogy senki ellen hamisan ne tanúskodjam, senkinek szavait el ne csavarjam, mást rágalmazó és gyalázó ne legyek, senkinek a meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek, hanem mindenféle hazugságot és csalárdságot, mint az ördögnek tulajdon műveit, hacsak Isten súlyos haragját magamra vonni nem akarom, kerüljek. Törvényes és minden más eljárásomban az igazságot szeressem, őszintén kimondjam és megvalljam. Felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.”

            A beszéd, a szó becsülete nagyon fontos keresztyén értékünk. Jézus tanítása szerint: „A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Mt 5,17). Röviden így is mondhatjuk a 9. parancsolatot: „Ne hazudj!”. Vagy pozitív formában: „Mondj igazat!” Sajnos sokan ma nem is tartják bűnnek azt, amit a nyelvükkel elkövetnek. Pedig tudjuk, hogy egyetlen szóval szíven lehet szúrni valakit, letaglózhatjuk, önbizalmát, életkedvét elvehetjük. Jakab apostol szerint a nyelv „egész testünket beszennyezi, és lángba borítja egész életünket.” (Jak 3,6). Még sajnálatosabb, amikor valaki a bíróság előtt tanúskodik hamisan akár pénzért, akár félelemből. De oda kell figyelnünk arra is, hogy sokszor még a mindennapi társalgásban is fenyeget a „hamis tanúskodás” veszélye. Ilyen esetek: a rágalmazás, mások jó hírének megrablása, a pletyka, de még a hízelgés is, hiszen a hízelgő hazudja a szépet, amit mond.

            Szókratész görög filozófus szép példát adott a tisztaszívűségre és az igazmondásra: „Futva ment egyszer egy barátja és izgatottan kérdezett: Halld csak Szókratész! Ezt el kell neked mesélnem, hogy közös ismerősünk hogyan… Szókratész félbeszakította: Megállj! Amit mondani akarsz, átengedted a három rostán? Miféle három rostán? – kérdezte az csodálkozva. Az első rosta az igazság. Amit el akarsz mesélni, igaz? Nem, nem tudom biztosan, én is úgy hallottam mástól. A második rosta a jóság. Amit mesélni akarsz, valami jó? Nem, nem az. Éppen ellenkezőleg – mondta kedvetlenül a másik. Hm – mondta a bölcs. Akkor hadd alkalmazzunk a harmadik rostát. Szükséges-e tudnom azt, ami téged úgy izgat? Szükségesnek éppen nem szükséges. Tehát – nevetett a bölcs –, ha az, amit el akarsz mesélni, sem nem igaz, sem nem jó, sem nem szükséges, akkor ne terhelj vele!”

            A 9. parancsolatban az igazmondással kapcsolatban Isten az ő ószövetségi népét óvja attól, hogy valaki hamis tanú legyen felebarátja ellen. Itt tehát az Isten népéhez tartozó személynek tisztességét és jó hírnevét akarja oltalmazni a parancsolat. A tisztesség azonban nem csak a bíróság előtt foroghat kockán, de épp annyira lehet neki ártani azon kívül is. Nézzünk meg néhányat ezek közül.

1. Az igazmondás témájához tartozik a pletyka kérdése is. Figyeljük meg, hogy a pletyka, a rágalmazás mennyi bánatot okoz az embereknek. Sok bánatuk van az embereknek, és sok bánatforrás van, pl. betegség, szegénység, munkanélküliség, gond stb. De egy nagy bánatforrás az emberek rosszakarata is, amikor jólesik nekik, hogy másokról rosszat mondjanak, pletykáljanak, hozzátoldjanak a szavakhoz.

            Gyermekkoromba egyszer napfogyatkozást néztünk végig. Hogy jobban lássunk, üvegcserepeket bekormoztunk, s a kormozott üvegen keresztül néztük a napot. Egy idő után persze mindenkinek kormos lett az arca. Mikor észrevettük, mindenki elkezdett kacagni és, mutogatni a másikra, s kikacagta azt, hogy milyem kormos a másik.  Csak a végén jöttünk rá, hogy mi magunk is ugyanolyan kormosak vagyunk, mint a másik, akit kinevettünk. Ilyen az az ember, aki mindig másokat ítél meg. Nem veszi észre, hogy ő is vagy ugyanabban, vagy másban éppen olyan hibás. Sőt lélektani tény az, hogy leginkább olyan bűnöket veszünk észre és ítélünk el másokban, ami bennünk uralkodik. Azért jól gondoljuk meg mindig magunkban, amikor valakit elítélünk. Vajon nem vagyunk-e mi is ugyanabban a bűnben.

            A pletykával lehet bomlasztani a felebarát jó hírét. Ez még nem szükségképpen hazudozás, mert a pletykában lehet sok igaz dolgot mondani. De ez mégis könnyelmű fecsegés valakinek a háta mögött. Lehet, nem hazudik valaki, mégis igaztalan. Igaz dolgokat mond, de rosszindulatú tálalásban. A felebarát kisiklásai, hibái és hiányosságai felnagyítódnak. Mindenki tudja, hogy ilyen dolgokban figyelmes hallgatóságra számíthat. Hiszen általános jelenség, hogy szívesebben hallgatják, ha rosszat mondanak felebarátunkról, mintha jót. Abból pedig, amit mondanak, valami mindig megragad. A becsületet hamar el lehet venni, de nem lehet hamar helyreállítani.

Ezt a gondolatot fogalmazza meg a költő, Hidas Antal „Három vers ugyanarról” c. versében: „Ez a folytonos olcsó / és ócska ócsárlás / önarcot is csúnyít./ Attól még senki / nem lett nagyobb, / hogy másokat alacsonyít. / Kitépem inkább / két szemem, s elásom, / semhogy mindenki máson / csupán csak csúfságot lásson”.

            2. Az igazmondáshoz tartozik a könnyelemű ítéletalkotás is. A János evangéliumában olvassuk a történetet, amikor Jézus tanítványai egy alkalommal menet közben egy vakon született koldust látnak, megkérdezik Jézustól, ki vétkezett, maga a vakon született, vagy a szülei. (Jn 9, 2). Föltesznek egy kérdést, de a kérdésükkel már feleletet is adnak. Ahol betegség van, ott személyes bűnnek is lennie kell.

            A mai világunkban nagyon hamar és nagyon sokszor születik elhamarkodott ítélet. Aki figyeli a sajtót, a rádiót és a televíziót, tudja, hogy egy pillanat alatt meghozzák a legellentmondóbb ítéleteket a legbonyolultabb problémákról.

Ezt mondja a hitvallásunk: „senkinek a meghallgatása nélkül való és könnyelmű elítélésében részt ne vegyek”. Meggondolatlanul ítélkezni bűn. Jézus figyelmeztet minket erre: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? (Mt 7, 1-5).

3. Az igazmondás ellentéte a hazugság, melynek mélypontját a rágalmazásban lehet elérni. Aki rágalmaz, nyilvánosan és szándékosan hazudik. Ez már nem a hátmögötti rosszindulatú beszéd, és nem is csupán könnyelmű ítélkezés. Ez már szándékos kísérlet arra, hogy felebarátunkat megfosszuk becsületétől. A rágalmazás gyakran együtt jár valaki szavainak a kiforgatásával. Egy kis fordítás azon, amit valaki mondott, az ellenkezőjét tudja eredményezni annak, amit valójában értett rajta.

A hazugság és igaztalanság fentebb említett formáinak ellentétét a hitvallásunk foglalja össze: „Felebarátom becsületét és jó hírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.”

A nyelv fékezhetetlenül gonosz, halálos méreggel teli. De használhatjuk arra is, hogy felülről a való bölcsességet átültessük a gyakorlatba. „Ez a bölcsesség békeszerető, méltányos, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek.” (Jak 3, 17-18.).

Ma az igazmondás, az „igaz szó” nagy hiánycikk, ezért nagyon fontos, hogy az igazmondást, mint keresztény értéket komolyan vegyük. Valaki nemrég így fogalmazott: A szavak inflációja ma nagyon magas, és sok „hamis szót” hoznak forgalomba. Ezért mindenféle ellenőrzésre van szükség arra nézve, amit állítunk. A mai világban mindenről nyugtánknak és bizonylatunknak kell lenni. Jegykezelők, vámtisztviselők, a gyorshajtás ellenőrei, adófelügyelők igazolják, hogy ellenőrzési hálózatra van szükség, mivel nagyon könnyedén bánunk az igazsággal. A hazugság bűne láthatóan és tapasztalhatóan nagyon mélyen beleívódott az emberi természetünkbe és egész világunkba. Jakab azt mondja „ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni egész testét.” (Jak 3, 2). De a bűnesett következtében megromlott emberi természetünknek a tökéletlensége talán éppen a beszédben mutatkozik meg igazán. Jézus az ördögről mondja, hogy „nem áll meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.” (Jn 8, 44). A hazugság nagyon mélyen benne van a mi emberi természetünkben, mivel a hazugság atyja szennyezett be vele minket. Sőt azt is mondja az ige, hogy a bűneset által nemcsak beszennyeződött az ember a hazugsággal, hanem uralma alá is került. „Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel” – olvassuk a római levélben. Ebből az állapotból pedig gyökeres megtérés nélkül nem sikerülhet kigyógyulni. Megtérésünk alkalmával le kell vetkőznünk magunkról az ó-embert a hazugsággal együtt. „Vessétek le a régi élet szerint való ó-embert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, és újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.” (Ef 4,22-25). Ámen

Ez a jegyzet Lovas András ás Dr. Szabó István lelkipásztorok igehirdetéseinek felhasználásával készült.